Érem nélkül ért véget a nagy korszak

Csütörtökön a pekingi mezőgazdasági egyetem sportcsarnokában Fodor Zoltán kibirkózott ezüstérme után azzal váltunk el Schmitt Páltól, hogy szerinte pénteken meglesz az első magyar arany, s maga a MOB elnöke akasztja majd a férfi párbajtőrcsapatunk tagjainak a nyakába. Amikor tegnapi számunkban ezeket a sorokat olvashatták, Schmitt vágyálma – no meg persze minden sportszerető honfitársunké – már elenyészett. Arany- vagy bármilyen érem helyett csak az ötödik hely jutott az utolsó nagy dobását elhibázó „veterán” gárdának.

A pekingi National Convention Center negyedik emelete, ahol az olimpiai vívóversenyeket rendezik, az egyéni küzdelmek során nem sok szerencsét hozott a magyar pengeforgatóknak. Férfi párbajtőrben Boczkó Gábor maradt ezen a szinten, mármint a negyediken, a nőknél Mincza-Nébald Ildikó eggyel alá, a tőrözőknél Knapek Edina eggyel fölé liftezett, a többiekről most ne beszéljünk, annyi emelete nincs a csarnoknak. Csütörtökön elkezdődtek a csapatviadalok a női kardozókkal (a mieink nélkül), tegnap pedig jöttek a férfi párbajtőrözők, akik között előzetesen a világranglistát vezető magyar gárdát már szinte ott láttuk a dobogó tetején. Schmitt Pál, a MOB elnöke – nem mellékesen éppen e számban kétszeres olimpiai bajnok – már be is jelentkezett az éremátadásra, de nem volt egyedül az optimizmusával, amely a pekingi magyar aranyak egy hete tartó elmaradása miatt szinte követelő hiányérzetté érett.
Boczkóéknak a nyolcaddöntőben nem kellett vívniuk a rangsor alapján, így nyugodtan szemlélhették, ahogy a kínaiak 45-28-ra verik Dél-Afrikát. Pontosabban a nyugodtság érzete helyett következhetett az óvatosság. A házigazdák ugyanis eddig nemcsak azt bizonyították, hogy tökéletesen képesek megrendezni egy olimpiát, hanem hogy a számukra korábban nem sok sikert hozott sportágakban is felverekedték magukat a világ közvetlen élvonalába. A vívóknál ez eddig abban manifesztálódott, hogy a férfi kardozóknál Zsang arany-, a női kardcsapat pedig ezüstérmes lett, de férfi tőrben és női párbajtőrben is delegáltak versenyzőt a négy közé. Férfi párbajtőrcsapatuk ugyan csak a 15. helyen áll a ranglistán, de Vang két éve Torinóban egyéni világbajnok lett, Jin pedig pár napja itt Pekingben 15-9-re felülmúlta Kulcsár Krisztiánt.
Szóval tényleg nem ártott az óvatosság, ennek jegyében Boczkó Gábor és Vang első csörtéje csak egy tust hozott, amit a tapolcai fiú adott. Maradt a csekély különbség, miután Imre Géza 6-6-ra jutott Livel, Kulcsár viszont az egyéni versenyhez hasonlóan megint kikapott Jintől (3-5), vezettek a kínaiak. Imre „visszafordított” Vang 10-8-as legyőzésével, Jin viszont Boczkót is megverte (3-6), Li pedig az indiszponált Kulcsárt (2-3). Imre nem tudott faragni a hátrányon (7-7 Jinnel), így két csörtével a vége előtt három tussal mentek a hazaiak (32-35). Majd már néggyel, amikor Vang megszúrta Kulcsárt, aki elterült a földön, majd sérültet jelentett, jöhetett Kovács Iván, a tartalék. S ebből a nem túl hálás szerepből majdnem hőssé vált, hiszen három egységet faragott a hátrányon, miközben különleges és látványos módszerekkel motiválta magát: ordított, hörgött, guggolt, táncolt. A döntés Boczkó és Li kezébe került, előbbinek sikerült az egyenlítés, de más már nem, s
44-42-nél egy együttes találat véget vetett az álmoknak, számunkra kellemetlen meglepetésre Kína jutott a négy közé (43-45).
Ezek után nem kell magyarázni, milyen hangulatban battyogtak a fiúk a vegyes zóna felé, ahol közülük csak Kovács állt meg, talán mert ő a vereség ellenére is nyerő embernek bizonyult. „Én elhittem, és győztem” – elemzett egyszerűen, majd közölte, a további részletektől eltekintene, mert esetleg olyat mondana, amit később megbánna. Azt nyilván nem bánja meg, amit arra a felvetésre válaszolt, hogy érez-e a kudarc ellenére személyes szempontból valamiféle daccal vegyes örömet vagy elégtételt: „Ez egy kissé provokatív kérdés… Maradjunk abban, hogy a kapitány azoknak szavazott bizalmat a csapatban, akik az egyéni versenyben szerepeltek, s ezt kénytelen voltam elfogadni.”
A kapitány, pontosabban fegyvernemi vezető, Kulcsár Győző a szituációhoz képest ránézésre kedélyesen fogadta a fiaskót, de amit mondott, annak volt súlya: „Ezen nincs mit elemezni, célfotóval kikaptunk. A csapat fele Atlantában, sőt Barcelonában is szerepelt már, ebben a húsdarálóban egy idő után elhasználódik a fizikum és az idegrendszer is. Az ezüstérmek után mást se akartak a fiúk, mint az aranyat, tudták, ez az utolsó lövésük, több nincs, s a terhet nem viselték el. Lehet látni, hogy a világ merre mozog a vívásban, sok versenyzőből sok jó szakember kiválasztja a legjobbakat. Ettől mi minden fegyvernemben messze vagyunk, egyre kevesebb a versenyző és az edző, nekem is itt kell ugrálnom hetvenévesen.” A felvetésre, hogy a trió összeállítása szerencsés volt-e, hiszen Kovács most is bizonyította, igazi csapatember, így felelt a szakember: „Először is előre nem lehet tudni, ki hogy vív majd, másodszor menet közben cserélni nem lehet, csak csalással, sérülést imitálva. Ezt mindenki tudja, s kénytelen elfogadni. Iván jó beugrónak bizonyult, de két-három éve nem jutott Világkupa-versenyen a döntőbe, s előre, az arany felé nézve a franciák ellen ő nem szeret vívni, Kulcsár viszont igen. Ezért kerültek a csapatba azok, akik az egyéniben indultak. Ráadásul nem követeli a helyét az utánpótlás, s mi lesz, ha a maiak, az anyukák, apukák abbahagyják?”
Kulcsár Győző szerint még csak nem is ez a legnagyobb baj: „Az egész magyar sportmozgalmat át kell értékelni, nagy az elvárás, de a beruházás kevés. Vercelli, ahol sokáig dolgoztam, egy kis olasz mezőváros, a vívócsarnok viszont igazi ékszerdoboz. Ezzel szemben a Honvéd termében húsz éve nem újult meg semmi. A magyar sport erőn felül teljesít régóta, de ez nem tarthat örökké, erre valakinek rá kellene ébrednie felsőbb szinten is.”
Kulcsárnak talán a kora és négy olimpiai bajnoki címe kölcsönzött higgadtságot, de ettől még szavai nem adnak okot a nyugalomra. A konkrétból az általánosra áttérve a magyar sport azon nehézségeit feszegette, amelyeket régóta ismertünk, de eddig gyógyírt jelentettek rájuk az olimpiai aranyak. Ám a jelek szerint ez a csodaszer Pekingben hiánycikk.
A sportemberi tartás viszont nem. Több mint harmincnégy éves átlagéletkorú csapatunk emelt fővel búcsúzott az ötkarikás játékoktól (és a tagok vélhetőleg egymástól), hiszen megszerezte az ötödik helyet a Ukrajna 41-29-es és Venezuela 40-25-ös elsöprésével. Kovács Iván a végén még kiosztott néhány autogramot a kínai nézőknek, majd társaival együtt lassan kisétált a teremből. Egy korszak véget ért, de hogy a következő mit hoz, abba rossz belegondolni.