Geopolitikai nosztalgia

Hogy Magazinunk címlapján Csehszlovákia 1968-as lerohanásáról szóló cikk szerepel, ezzel eredetileg semmiféle mögöttes üzenetet nem szerettünk volna megfogalmazni az olvasók számára. A bevonulás 40. évfordulója azonban sajátos felhangot kapott az Oroszországgal kilátástalan háborúba sodródott Grúziából érkező hírek miatt: a szovjet birodalmi arrogancia egyik általános szimbólumává vált 1968-as katonai beavatkozás nagyon is konkrét és mai jelentést kapott, amikor először Szaakasvili grúz elnök, majd Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter is 1968-at kezdte emlegetni a hatalmas Oroszország apró szomszédja elleni háborújáról szólva.
– Nem 1968-at írunk – szólt Rice külügyminiszter asszony szerdai beszédében, és arra figyelmeztette Moszkvát, hogy ma már Oroszország nem „fenyegetheti szomszédját, nem foglalhatja el fővárosát, mozdíthatja el kormányát büntetlenül. A dolgok megváltoztak.”
Megváltoztak, valóban. De vajon abban az értelemben-e, ahogy Rice asszony értette?
Ilyen konfliktusban állást foglalni Kelet-Európából majdhogynem lehetetlen. Mi sem természetesebb, hogy itt Magyarországon, a volt „szovjet blokk” egykori diktatúrájában szívünkben Grúzia mellett vagyunk: rossz, nagyon rossz emlékeket idéz, amikor orosz katonai csizmák tapossák egy kicsiny ország földjét, amelyet oly sok honfiúi vér áztatott azért évszázadokon át, hogy nemzete kivívja függetlenségét. Felemelő volt látni ezért, ahogy egykor volt rab nemzetek vezetői, Lengyelországból és a Baltikumból, a háborús veszéllyel dacolva Tbiliszibe siettek, hogy a grúz népet támogatásukról biztosítsák.
Egy erős és akaratát érvényesítő Amerika a leginkább nekik jelentett biztosítékot arra, hogy Moszkva hoszszú időre ne kacérkodhasson azzal, hogy – legalábbis politikai és katonai értelemben – Kelet-Európa felé terjeszkedjen.
Nagy kérdés azonban, hogy az elmúlt tizenöt év amerikai külpolitikája után Washington van-e olyan helyzetben, hogy akaratát érvényesítse Oroszország környezetében?
Zbigniew Brzezinski, Carter elnök egykori nemzetbiztonsági tanácsadója, a hidegháború egyik legnagyobb külpolitikai stratégája, aki minden bizonnyal magáénak mondhatja az orosz birodalomról leváló új kaukázusi államok térképre kerülésének szabadalmát, természetesen a grúziai válság idején is hallatta hangját. Az igen népszerű internetes lapban, a Huffington Postban jelent meg vele rövid interjú, amelyben kifejti: a Nyugatnak világossá kell tennie Oroszország számára, hogy „arcátlan” erőpolitikájának ára lesz.
De hogy milyen, azzal Brzezinski adós marad. Kizárják Moszkvát a fejlett ipari államokat tömörítő G8-akból? Nem veszik fel a Kereskedelmi Világszervezetbe? Kevéssé tűnik mindez ütőkártyának egy olyan pókerjátékban, ahol a vég nélküli háborúkba bonyolódott Egyesült Államoknak nagy szüksége van az együttműködő Oroszországra. (Csak hogy egy konkrét példát említsek: vajon mennyiben csökkentené Washington nyomásgyakorló képességét Iránnal szemben, ha Teherán hozzáférne a legújabb orosz légelhárító rakétarendszerekhez, amelyek katonai szakértők szerint olyannyira hatékonyak, hogy megsokszorozzák egy légi hadviselésre alapozó hadjárat veszteségeit?)
Mindeközben az Egyesült Államok gazdasága lassulásával, a hitelválsággal, az energiahordozók árának elszabadulásával küzd és persze rekordméretű deficittel. Ez a deficit azonban nem csupán pénzügyi, hanem morális természetű is. Az Egyesült Államok az elmúlt években erősen ideológiai alapokra helyezte külpolitikáját, amellyel ugyan ért el sikereket az egykori Szovjetunió tagállamaiban, ám az iraki és afganisztáni háborúval viharos sebességgel amortizálta évtizedek alatt összegyűjtött erkölcsi tőkéjét. A már idézett Huffington Post csütörtöki vezető anyagában például az elnökségre pályázó McCain szenátort idézi, aki szerint „a XXI. században országok nem rohannak le más országokat”. A cikkhez illusztrációként két ország térképét mellékelték a szerkesztők: Irakét és Afganisztánét…
Mindezek tükrében Szaakasvili elnöknek a hírtelevíziókon át a világhoz intézett szózatai „a demokrácia” elleni agresszióról, a szabadságról olyannyira sajátos megvilágításba kerültek, hogy a néző olykor úgy érezhette: az amerikai érvrendszer olcsó paródiáját látja, hallgatja.
Csak éppen nevetni nem volt kedve rajta senkinek, tekintve a halálos áldozatok számát. Ennek a számnak a növeléséhez pedig elég serényen hozzájárult Szaakasvili elnök támadása, amelynek során szétágyúzták Dél-Oszétia fővárosát. Mindezt, akármennyire is szimpatizálunk a grúz függetlenség ügyével, nehéz másként értékelni, mint háborús bűncselekményt. (Vajon mennyiben erősítette ez a demokráciák jogalapját arra, hogy Hágában felelősségre vonja a tömeggyilkos Karadzsicsot Szarajevó szétbombázásáért?)
A helyzet azonban az, hogy Oroszország sincs valami rózsás helyzetben. Bár a Nyugat korlátozott reakciói azt mutatják, hogy – az orosz állításokkal ellentétben – Szaakasvilinek a kommunikációs háborút sem sikerült megnyernie, mivel az általános kép róla még a legjobb esetben is az, hogy egy balek politikus, Moszkva valóban sokat veszíthet a konfliktussal hosszú távon. A szédületes iramban fejlődő Kína és az Oroszország előtt kapuit bezáró Európai Unió közé ékelődve aligha engedheti meg magának azt a luxust, hogy erejét határvidékein felőrölje. Mert a nyersanyagokból hasznot húzó gazdasága miatt – bár az olajbevételek időlegesen valóban jótékony hatással voltak a kincstár egyenlegére – még nem nevezhető igazán versenyképesnek.
Ehhez képest elgondolkoztató volt látni, ahogy Washington és Moszkva a hidegháborút idéző szóváltásba keveredett Grúzia kapcsán az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Érdemes itt megjegyeznünk, hogy Brzezinski jelenleg Barack Obama külpolitikai tanácsadója, és emiatt érezhető, hogy Obama-győzelem esetén az amerikai külpolitika figyelme a Közel-Keletről Eurázsia felé fog fordulni. Ami, tekintve, hogy mennyi időt vesztegetett el Washington a „terror elleni háború” címszó alatt futó, egyre kaotikusabb és kilátástalanabb vállalkozásban, dicséretre méltó is lehetne.
Csakhogy Moszkva és Washington egykor meghatározó szerepe a hidegháború óta némileg elhalványult (Kína és India feltörekvése jól illusztrálja ezt). Ezért kérdés, hogy a televíziók képernyőjén most nem valami olyasminek vagyunk-e tanúi, bármilyen veszedelmes játékról legyen is szó, amit a legjobban a következőképp írhatnánk le:
Geopolitikai nosztalgia.