(kaparjunk-e )

Én nem tudom, hogy a magyar populáció mikor ismerte fel annak a mondásnak abszolút voltát, miszerint kaparj, kurta, neked is jut. A „kurta” szó nem a gyurcsányi terminológia szerint értendő, hiszen a kaparó kurta éppen arról nevezetes, hogy nem akarja elbaltázni a dolgot. Nem henyél tehát, nemcsak dumál, hanem nekilát és mindent igyekszik megkaparintani, ami anyagi javát szolgálja. Ebben, persze, kétségkívül Gyurcsányra hasonlít, hiszen, mint civil bizniszmen, derék miniszterelnökünk is sok mindent összekapart. Közjogi méltóságként mondott csak csődöt, ám méltatlanságát máig sem ismerte fel, s még mindig abban a hitben él, hogy képes becsületesen és bátran orruknál fogva vezetni az embereket.
De történetünk most nem róla szól.
Volt szerencsém egy pénteki napon sorban állni egy nagy balatoni élelmiszer-áruház pénztáránál, ahol is a palimadarak nagy örömére a számla végösszegének függvényében beragasztható jutalompontokat osztogattak. Hétvége lévén nagy volt a zsúfoltság, irdatlan mennyiségű áru vándorolt a szállítószalagon, a pénztárosnők a multik által megkövetelt tempóban mosolyogtak, miközben tonnaszám emelgették a sört, ásványvizet és parizert, s csak néha akadtak el, amikor, mondjuk, a teljes őrlésű tökmagos, szuperfitnesz buci kódját nem ismerték fel a leolvasóberendezések, és egyetértő csipogás helyett közönyös hallgatásba burkolóztak. A mi sorunk azonban nem ezért akadt el. Egy termetes asszonyság, elsöpörve két bevásárlókocsit, elölről törtetett oda a pénztárhoz, s „nyertem!” felkiáltással egy jutalom kaparós sorsjegyet nyomott a pénztárosnő orra alá. Rögtön, mondta az, csak hadd fejezzem be ezt a vevőt. Az aktuális vevő kis címletű étkezési utalványokkal fizetett ki 18 ezer forintnyi összeget, majd jutalompontjait gondosan egy kis könyvecskébe ragasztva távozott. A terebélyes hölgy közben már transzba esett, sonka karjával félrelökött egy belga nyugdíjas turistacsoportot, s az igalomtól kissé fisztulás hangon ismételgette: nyertem, nyertem. A nyeréshez, a játékszabályok szerint, három ábrának pontosan egyeznie kellett a kaparék alatt. A pénztárosnő azonosította a három piros triciklit, majd kaparni kezdett egy erre a célra rendeltetett kis eszközzel a megfelelő helyen. „Megállapítást nyert, hogy Ön nyert – mondta derűsen a már-már önkívületben lévő hölgynek. – Mégpediglen, na lássuk! egy újabb kaparós sorsjegyet.” Azonnal át is nyújtotta, mivel a nyertes az izgalomtól hörögve ott a helyszínen kaparni kezdett, s mielőtt felocsúdhattunk volna a kábulatból, diadalmasan így kiáltott fel: „Nyertem megint.” A pénztárosnő azonosította a három azonos ábrát, bólintott, ő is kapart, majd némi mélabúval így szólt: „Egy újabb kaparós sorsjegyet tetszett nyerni.” A sorban egyesek morogni kezdtek, a hölgy megvető pillantást vetett rájuk és reszkető kézzel kapart. Lássanak csudát! Megint nyert, s hogy még nagyobb csudát lássanak, ismét egy kaparós sorsjegyet. Ez körülbelül olyan ritka bravúr, mint amikor valaki oxigénpalack és serpa nélkül mássza meg a Csomolungmát. Ám a sorban állók fellázadtak. Bár nem tudták, miről van szó, az egykori keletnémet turisták is az öklüket rázták. A hölgy azonban rendületlenül kapart. S most lássanak csudát: Nem, hogy három, de még két azonos ábrát sem talált a sorsjegyén. A tömeg kárörvendő morajától kísérve, megszégyenülten távozott, s valami gorombaságot mondott az automata ajtónál álló biztonsági őrnek.
Hogy gyakran járnak-e így a kaparó kurták, én nem tudom…