Kozarek

A földet túrta minden ősöm, következésképp ebbe a mesterségbe iktattak be engem is. Többet jártam az iskola mellé, mint beléje. Süldő gyerkőcként leginkább a kukorica- és dinnyecsőszködést gyakoroltam, de kitanultam a paprikatermesztés tudományát is. Szülőfalumban, Miskén egy darabig „belső ember”, magyarán községi dobos is voltam. Volt szép szeretőm, éltem tisztességgel a fajtámbeliek életét, míg egy búcsújárás alkalmával el nem zarándokoltam Bácstopolyára a csodatévő Mária-képhez, Jézus Malasztos Szülőanyja meg nem szólított, és mennyei gyöngédséggel azt nem mondta nekem: „Vezekeljél, János! Fordíts hátat eddigi életednek, térj a gyalázat és bolondság útjára!”
Nemigen tudtam én, mit is kíván tőlem a Boldogságos Anyácska, de az addigi életemnek csakugyan hátat fordítottam, és további útmutatásért imádkoztam. Fél évig Bácstopolyán maradtam, mint a Mária-kápolna tisztogató szolgája; erről az ottani plébános atyától kaptam is egy kis bizonyítványt. Asszonyi állatot többé nem illettem, nem is hiányzott, hiszen a lelkem mélyén mindig ott várt engem az én Égi Kedvesem, és rendre továbbigazgatott göröngyös utamon. Elhagytam apámtól örökölt nevemet, a Simonits Jánost, és magamat – az állami ítélet-végrehajtó neve nyomán – ettől fogva csak Kozareknek mondtam, a tisztelendő úrtól kapott bizonyítványban is így vagyok megnevezve, és így hívtak eztán szerte a Duna–Tisza közén. Semmilyen más iskolám, semmilyen más dokumentumom nem volt, de az úristen tréfás kegyelméből mégis mint katolikus áldozópap működtem Páhiban, Orgoványon és egyéb helyeken, ahol hosszabb-rövidebb időre megtelepedtem.
Páhi újonnan betelepült, az ország minden részéből összeverődött népének még nem volt se papja, se tanítója. Az együgyű, babonás, magukra hagyatott emberek úgy megörültek nekem – közéjük csöppent barátnak, sőt prófétának néztek az istenadták –, hogy nem volt szívem cserbenhagyni őket, így hát fölcsaptam papjuknak. Alászálltam a lelkembe, és megtudakoltam vezérlő csillagomtól: „Jó lesz ez így, Mária Anyácska?” Ő bátorítón rám mosolygott, és bólintott: „Járd csak az utadat, Kozarek! Szolgálj híven, légy a homoki magyarok pásztora! Ha kérdik, ki küldött, mondd, hogy Boldogasszony Anyánk.”
Három-négy év elteltével csalónak tituláltak, és elkergettek Páhiból; de én boldogan fogadtam minden szégyent és megaláztatást. Egy határral odébb mentem, Orgoványra, a szintén mindenfelől összeverődött, szintén új településű község századok óta elhagyatott, kietlen, buckás határrészébe, melyet Tolvajosnak hívnak. Kopár sivatagok szikráztak a napsütésben, a szelek egyre csak hempergették a milliónyi csillámló kvarcszemet. Ha a homok valamilyen növénnyel mégis megkötődött, a buckák közti völgyeket akácok és nyírfák nőtték be meg galagonya-, boróka-, fagyal- és kökénybokrok. Üldözött szegénylegénynek, bujdosónak, menedéket és irgalmat keresőnek való hely az ilyen völgy. Itt telepedtem meg, mikor Páhiból kiebrudaltak.
A határtól pár száz lépésnyire, a zsizsnyiki út mellett néhány hold rossz homokot vettem, fölhasogattam, szőlővel beültettem, a jámbor, istenfélő nép meg összehordta az épületanyagot – és egyszer csak kész volt a templom. Még keresztet is faragtam az udvarra.
Az öt-hat méter hosszú nádvityilló fölső vége volt az én lakosztályom, a déli rész pedig templomul szolgált. Ebben volt a vályogpadka – vagyis az oltár, melynél a szent szolgálatot végezni szoktam.
Azonban katolikus templomban szentképnek is kell lenni. Elindultam hát Kalocsa felé, és pár hét múlva szép nagy rámás szentképekkel tértem vissza. Aztán északkeletnek, Kecskemét felé vettem utamat, és arra koledáltam. Alkalmazkodtam mindenkihez, akihez csak kellett, ha meg úgy adódott, hát színleltem és alakoskodtam. Rendesen borotválkoztam, kerekre hízott arcom szakasztott olyan volt, mint egy katolikus papé. Messziről a ruhám is papformának mutatott. Egy esperestől hoszszú fekete klepetust rekviráltam. Másutt keménykalapot kunyeráltam, a majsai vásárban egy kopott, állig gombos papi mellényre tettem szert, sőt széles fehér szatyinggal is körülkötöttem a derekam, akár egy franciskánus atya.
Rezidenciámban a fal körül pár szál deszka volt földbe vert karókhoz erősítve, növendékeim – merthogy tanítottam is – a földön guggolva vagy térdelve azokon írtak. Hétköznap tanítottam, vasárnap meg rendes papi funkciót végeztem: gyóntattam, miséztem, áldoztattam.
A szent szolgálat után összeültem híveimmel kártyázni és pálinkázni, és sokféle szemfényvesztést meg hókuszpókuszt vittem végbe előttük. Kukoricaszemeket sanzsíroztam egyik kalap alól a másik alá; gatyamadzagok végeit összefogattam, középütt kettévágattam, aztán bűvös szavak kíséretében ráfújtam – és a madzag újra eggyé lett. A lányokat azzal ijesztgettem, hogy vizet varázsoltam a szoba földjére. Nem győztek sikoltozni és a szoknyájukat fölkapdosni.
Arra is ügyeltem, hogy jó dolgos embernek ismerjenek. Bírtam is a paraszti munkát, mert erős voltam, mint a bivaly. Egy nyáron az orgoványi református lelkésznél is arattam; marokszedőm az egyházszolga volt. A nagytiszteletű úr be is jegyezte rólam a naplójába: „Égett előtte a dolog; naponként harminc-harminchárom keresztet vágtak le ketten. Egy üveg bor kommendancia is kijárt neki.”
Betegeket látogattam, gyóntattam, utolsó kenettel láttam el; ha kellett, koporsót szenteltem. Énekelni vegyesen énekeltem a Mária-himnuszokat és Dávid király zsoltárait.
De úgy kellett annak lenni, hogy elszaporodjanak az olyanok, akik csak a külsőből ítélnek, és a formákat bálványozzák. Az is igaz, hogy már fűnek-fának tartoztam, mert foglalókat szedtem nem teljesített munkákra. Nem hittek nekem; kicsúfoltak és elkergettek. Megint odébb vándoroltam egy pusztával, nyugatról kelet felé, mint a vértetű vagy a filoxéra. Üdvösségem Gyökere továbbküldött zarándokutamon, jónak látván újabb próbatételeknek vetni alá az ő érdemtelen szolgáját. Átmentem a bócsai pusztába; ott is állt egy üres iskola.
De azért még átjártam Orgoványra egy darabig. Sőt még egy utolsó papi funkciót is végeztem: özvegy Horváth Andrásné a végső megoszlattatás felé közelgett. Nyögött, mint a galamb, elkövetett vétkei szorongatták. Engem kívánt magához; nem akart gyónatlan meghalni. Tera nevű lányát küldte értem a zöldhalmi buckák közé. Mentem is; vittem füstölőt, csengőt, szentelt olajat – meg egy jókora üres tarisznyát.
Mint a Messiást, úgy várt már a halál révén levő öregasszony. Megfüstöltem tömjénnel, megkentem olajjal, rámormoltam a szent igéket – és a nagybeteg szép csöndesen kimúlt az árnyékvilágból. El is temettem; tudom, lelkem Irgalmas Nagyasszonya nyomban a keblére ölelte. Stóla fejében kaptam egy kevés pénzmagot, krumplit, lisztecskét meg egy kis füstölt húst; elég egy hétre is annak, aki beosztja. De az irigység és a rosszakarat megint szájára vett. Nem átallták azt rebesgetni: olyan részeg voltam, hogy majd belebuktam a sírba.
Az orgoványiak, páhiak, bócsaiak és egyéb kiskunsági népek ennél többet aztán se nem láttak, se nem hallottak rólam. Béke födje hamvaikat, fátyol az emléküket mindazoknak, akik fájdalmaimban gyönyörűségüket lelték, megaláztatásaimmal gőgjüket hizlalták! Isten áldása és a Boldogságos Anyácska irgalma legyen veletek, kik szégyeneimből okulva, veszteségeimet nyereségetekre, elbukásaimat dicsőségetekre fordítjátok, és gyarlóságaimat megbocsátva, halálom által életre keltek!