Magyarul csak titokban

A Kárpát-medencei magyar népi, nyelvi és kulturális közösség legkeletibb részéről érkeztek, a román álláspont szerint nem magyarok. A moldvai csángók hetvenkét általános iskolás hírnöke egy hetet töltött a Balatonnál, ismerkedve Magyarországgal és egy, a nagyszüleik emlékezetében élő képpel.

Budapest egyik parkjának zöld pázsitján sárga színfoltok virítanak. Az egyensapkák erdeje alól hetvenkét szempár lesi az ebédet, ami zizegő zacskókba csomagolva érkezik. Lányok, fiúk, első osztályos és nyolcadikos tanulók: a hosszú copfos Alina, Szilvia, Mely, Olimpia, Madalina, Luminita és a huncut tekintetű Máriusz, Alin, János majszolja a felvágottas zsemléket.
A Magyarfaluból érkező hetvenkét gyermeket a Szentimrevárosi Értékmegőrzők Közhasznú Egyesülete – amelyet Deák András, a közelmúltban elhunyt kereszténydemokrata országgyűlési képviselő hívott életre – egyhetes balatoni nyaralásra és egy fővárosi kirándulásra látta vendégül. A Gajcsána községben, Bákó megyében fekvő, festői szépségű táj ölén megbúvó csángó magyar falu csaknem 1500 lelket számlál, ahol a rokoni szálak sűrű szövevénye az egyik legnagyobb összetartó erő.
– Mindjárt megájjok – kiált vissza egy fiú a keresztapjának, mielőtt tovább indulunk a parlamentbe.
– Azt mondta, mindjárt visszajön – magyarázza a rokon, s elmondja: a keresztfia anyjának testvére olyan mókásan beszél, hogy azt meg kell hallgatnom. Minden szava után mintha kurjantana egyet, úgy felviszi a hangsúlyt.
A buszon a gyerekek és a tíz anyuka – akik kísérőként jöttek – a fővárosi dugóban hangos beszélgetésbe kezdenek.
– Áron, kaptál feleséget? – kérdi Clara néni barátnéja, mosollyal arcán.
– Igen, Ramona – feleli a szemközti ülés támlájába szégyenlősen bújó fiúcska.
– No, egyre váltottál végül? Nézd meg, itt az anyósod – kacsint a mellette ülőre –, de nagyon hamis asszony ám!
– Én már hatéves vagyok – pattan fel a megbátorodott Áron –, nem kell nekem anyós!
A nevetés eltart, míg kiszállunk a parkolóban. A parlamenti körséta fénypontja, amikor a gyerekek körbeállják a Szent Koronát és eléneklik a Szent Istvánt dicsérő Mária-éneket. Külön engedélyt kellett kérni, hogy felcsendülhessen a dal az Országházban, de aki hallotta, nem felejti.
A csángó fiatalok magyarországi látogatásuk első napjaiban még alig szólaltak meg magyarul. Veronika, aki Magyarfalun magyar nyelvet tanít, azt meséli, kint is csak akkor beszélnek magyarul, ha őt meglátják. (A Moldvában magyar nyelvet tanító pedagógusok csupán egyharmada csángó, másik kétharmada Erdélyből érkezett.)
– Ahol a nagyszülők élnek, ott él a magyar nyelv is – mondja a Székelyföldről átköltözött fiatalasszony –, de mivel csak román iskola van, csak a délutáni különórákon gyakorolják igazán. Magyarfaluban mintegy tíz esztendeje kezdődött el – akkor még nem hivatalosan, Györgydeák Lajos farkaslaki plébános segítségével – a magyar nyelv oktatása. Mára már száznál is több gyerek jár a bátor szülők által kérvényezett és engedélyeztetett nyelvórákra.
– 150 gyerek kérte a magyart, akinek 60-70 százaléka mindig részt vesz a heti három alkalommal tartott magyar órán – összegzi Veronika, hozzáfűzve: ha megkérdezel egy fiatalt, hogy ő csángó vagy román-e, akkor a válasz attól függ, milyen körülmények közt van éppen. Magyarfalun azt mondja, csángó, de ha elmegy Bákóba továbbtanulni, ott már valószínű azt mondja, román.
A csángók sajátos élethelyzetéről Jakab Attila kutató így ír: ők azok, akik földrajzi (Magyarországon kívüli) és kulturális peremhelyzetük miatt teljesen kimaradtak mind a magyar, mind pedig a román nemzetépítés és nemzetté válás folyamatából. A csángók a román álláspont szerint nem magyarok. Mivel a középkorban nem annyira a nyelv és a nemzeti tudat, hanem sokkal inkább a vallás volt az identitásmeghatározó tényező, a csángók gyakorlatilag megrekedtek ebben az állapotban, és éppen ezért többnyire felekezeti (katolikus–ortodox) és nem nemzeti (román–magyar) kategóriákban gondolkodnak.
– A magyarfalusiak szinte kivétel nélkül katolikusok – folytatom a beszélgetést Veronikával, amiből hamar fény derül arra is, hogy a moldvai katolikus egyházban soha nem miséztek magyarul, így a csángó magyar csupán a szóbeliség szintjén áthagyományozott magyar, amelynek szinte soha nem volt helye sem az iskolában, sem pedig a templomban.
Az első magyar nyelvű mise május 9-én volt Pusztinában, és hogy ez mit jelentett a helybélieknek, azt már Magdi néni szavaiból tudom meg, egy helybéli újságból.
„Mert amikor én kicsike leányka voltam, meddig első gyónást csináltuk, anyámnál magyarul imádkoztunk. De osztán rományul sirítettek, úgy tanyítottak, s eddig mind románul, románul, s aztán kezdtem felejteni. S aztán férjhez mentem, aztán mondom, amikor leghamarább Somolyóra elmentem, én amikor meghallottam, nekem csak szűvembe esett, én ilyent nem es hallottam. S akkor nem bíztam én soha, hogy ezt meg tudok lesz tanulni, meg tudok lesz tanulni magyarul sok imádságokat. S eljött az üdő, hogy miután itt mi történt nálunk a nyolcvankilenctől erre, s hatalmas voltam, hogy megtanuljak énekelni és imádkozni. És én mindig, ahová mentem, s mit hallottam, ha ének volt, ha imádság, akkor én azt ide hoztam.”
A csángó gyerekek egyhetes tábora gyorsan elröppen. Soltész Miklós kereszténydemokrata képviselő, aki most a szervezésben segédkezett, azt mondja, végig figyelniük kellett arra, hogy az érzékenységüket tiszteletben tartsák.
– Vigyáznunk kell arra, hogy a magyar identitásunk sugallta gondolkodást nehogy rájuk erőltessük, mert az könnyen szembefordíthatja őket tanáraikkal, papjaikkal – meséli a szervező a tábor végén, hozzáfűzve: a csángók nem tudják, hogy az ő kultúrájuk milyen nagy érték a magyar művelődéstörténet és a néprajztudomány számára.