Mengele unokái játsszák szerepüket

Az orvos kedvesen megkérdezte, hogy mi lesz az újszülött neve. Az anya azt válaszolta, hogy Erika. Az orvos azt mondta, hogy nem lesz jó, legyen inkább Ilonka. Ilonka lett. Az orvos az anyával együtt két nap múlva megölte.
Ez a történet jutott eszem Bita Dániel Segélykiáltás címen írott publicisztikáját olvasva (http: //zoom.hu/velemeny/segelykialtas). A szerző a monoki polgármester által kezdeményezett két népszavazási kérdése kapcsán pallérozta olvasói elméjét. Az elsőről lesz szó. Így szól: „Egyetért-e ön azzal, hogy a tanköteles korú gyermekek után járó támogatás és kedvezmények megállapításának feltétele a tankötelezettség teljesítése legyen?”
Ez a javaslat, bár létező gondra keres megoldást, mondja, antihumánus. Meg – bizonytalanodik el – gyaníthatóan alkotmányellenes. Mert az alkotmány kimondja, hogy minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges. A támogatás pedig a gyereket illeti, s az nem függhet attól, hogy jár-e iskolába. Helytelen ugyan – mondja a szerző –, ha ezt a gyermeket megillető, ruháztatására, étkeztetésére és iskoláztatására szánt támogatást, amelyet a szülő kap kézhez, „apu, anyu nyerőgépbe dobja, s az is, ha feleseket vesz belőle nagy tételben”. De hát nehéz ellene tenni. Ha egyáltalán „lehet, akkor leginkább odafigyeléssel, szociális munkásokkal, a támogatás elköltésének felügyeletével”. A szerző sajnálatos módon nem tisztázza, hogy ezenközben az odafigyelőknek, az elköltésfelügyelőknek, a szociális munkásoknak joguk van-e az iskolalátogatásra felszólítani a szülőket – mondjuk a gyermek erkölcsi és szellemi fejlődésére hivatkozva, ha az már benne van az alkotmányban –, vagy ha azt tennék, a paternalizmus bűnébe esnének, mivel atyai hatalmat kívánnak gyakorolni nem csupán a gyermek, hanem a szülei felett is. A paternalizmus pedig a liberálisok szerint a legnagyobb bűnök közül való. Inkább ne járjon iskolába a gyerek, mintsem rájuk e bűn gyanújának árnyéka bárkire is rávetődjön.
A monoki javaslat, népszerűsége ellenére, embertelen – mondja Bita. Embertelen, a „szülőt ugyanis ma is megbüntetik, ha nem járatja iskolába gyermekét.” Még azt is mondja, hogy az iskolába nem járás rossz dolog, mert emiatt hátrány éri az iskolába nem járót. De hogy még éhen is haljon mellé – az nem helyes. Az antihumánus.
Iskolába járni ugyanis kötelező. Ha a gyermek nem jár iskolába, az iskola igazgatója értesíti a jegyzőt, majd vizsgálódik a rendőrség, aztán megbüntetik a szülőt. Maximum 50 ezer forintra. Ha a szülő azt mondja, hogy ő küldte a gyereket – és a gyerek is ezt mondja –, és az el is ment, de nem az iskolába, akkor nincs büntetés. Csak a rendőrség energiája pazarlódik értelmetlenül. És attól is éppúgy éhen hal a gyerek. Az nem antihumánus? A tankötelezettség törvényi előírás, de a törvény be nem tartásáért járó büntetés antihumánus?
El tudjuk képzelni azt a szülőt, aki gyermekét két szóval megmenthetné az éhhaláltól: „Menj iskolába!” De nem mondja, inkább hagyja éhen halni? A potenciális gyermekgyilkos szülőktől a hatóságoknak talán el kellene venni a gyermeket, nem megvárni, hogy gyilkoljon.
A kisebbségi ombudsman a monoki modellről készített jelentésében (június 17.) azt írta, hogy a tankötelezettség elmulasztására „kizárólag az erre hivatott intézményrendszer jogosult és köteles reagálni”. Ebben igaza van. Most. De a jogszabályok változtathatók. De miért gondolja azt a kisebbségi ombudsman – és e helyütt miért használ kijelentő, és miért nem feltételes módot, mint jelentésében szinte végig –, hogy a „vizsgált önkormányzati rendeletek nem a gyermekek óvodába, iskolába járását segítik elő, hanem a családok szociális helyzetének további romlását vonják maguk után”? Miért nem gondolja azt Kállai Ernő, hogy Monok község rendeletében foglalt megoldás sokkal hatékonyabban segíti elő a „gyermekek óvodába, iskolába járását”, mint a jelenlegi, a hosszú procedúra végén kiszabott bírság? Az is a családok helyzetének romlását vonja maga után. Ha roma (és nem roma) családok az ok okozat között közvetlen(ebb) kapcsolatot látnak, vajon nem könnyebben érhető el a senki által nem vitatott cél?
Mohácsi Erzsébet, az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyermekeknek Alapítvány elnöke szerint sem az indokolatlan hiányzás, sem az iskolakerülés problémája nem olyan súlyos, mint ahogy most beszélnek róla, és amit Kézdi Gábor közgazdász kutatásai alapján állít, aki szerint csupán az összes iskolába járó gyerekek egy százalékát érinti (Pelle János interjúja, HVG, június 5.). Ha el is fogadjuk ezt a számot, az biztosan állítható, hogy a romák között az arány ennek sokszorosa. Másrészt engem enyhén szólva meglep, hogy roma érdekvédő országos adattal hozakodik elő, amit vagy terepismeret hiányában, vagy az ott szerzett tapasztaltok elhessegetése érdekében tesz. Ha az előbbi az ok, tudakolhatná a polgármesterek tapasztalatait. Vagy olvashatna újságot is. Mondjuk a Népszabadságot, amelynek február 28-i száma egy szociális munkás naplójából idéz: „Délelőtt két kislány érkezett … finoman érdeklődtem a suliról náluk. 10-kor ébredtünk, mondták, és már nem kellett bemennünk. Az egyik legnagyobb probléma. Jó tanuló, értelmes lányok, és mégis. Ha reggel nincs, aki ébressze, nincs, aki útnak indítsa őket, ha nem látják a példát, hogy apa dolgozni megy, esélyük sincs. Pár év, és kikopnak az iskolából.”
De hogy a probléma súlya nem olyan csekély, mint különös módon éppen roma politikusok elhitetni szeretnék, álljon itt egy internetről lehalászott bizonyíték. Pécs város közgyűlése elé terjesztett jelentésében (2007. március 6.) Cserép Attila városi rendőrkapitány – Sárközi Ferenc megyei rendőrfőkapitány egyetértésével – azt volt kénytelen megállapítani, hogy „Új jelenség a kiskorú veszélyeztetése bűntett miatti eljárás a szülők ellen tankötelezettség elmulasztása miatt”.
Vajon miért történik az, hogy a probléma súlyát éppen a balliberális ideológiai-politikai mezőbe tartozók értékelik le, és miért éppen ők akadályozzák a nagyobb hatékonyságot ígérő ellenlépések megtételét?

A Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (Debog) a koncentrációs táborból visszatért zsidók megsegítésére alakult 1945 márciusában. Feladatuknak tekintették jegyzőkönyvben rögzíteni a túlélők emlékeit. Augusztus 8-án Budapesten, az Aréna út 27.-ben, ahol a Debog központja volt, P. R. – akit Ungvárról hurcoltak Auschwitzba, és akinek karjára az A–25832 számot tetoválták – számolt be a vele történtekről (922. számú jegyzőkönyv). Fiatal, munkaképes lévén nem került gázkamrába. Megbetegedett, a tábori kórházba került. Ott találkozott egy orvossal, aki a leggondosabb kezeléssel gyógyított. P. R., mivel szépen beszélt németül, még csokoládét is kapott tőle. Auschwitzban!
A tábori kórházban született egy kislány. A szülés után dr. Mengele – a halál angyala, százezrek gyilkosa – megkérdezte az anyát, hogy mi lesz a gyermek neve. Az anya azt válaszolta, hogy Erika. Mengele azt mondta, hogy az nem lesz jó, mert az német név. Legyen inkább Ilonka. Ilonka lett. Két nap múlva az anyával együtt gázba küldte.
„Megmagyarázhatatlan, kettős életű ember volt” – rögzítette P. R. szavait a jegyzőkönyv.

Hogy miért jutott Ilonka története az eszembe? A balliberális értelmiség számomra is megmagyarázhatatlan, kettős életű jelenség. Beszél humanizmusról, harcol az embertelenség ellen, védő karja megküzd a szegények, a szociálisan hátrányos helyzetűek ellenségeivel. A saját közönség tombol. A többi meg nem számít. Főleg a szegények, a szociálisan hátrányos helyzetűek nem. Ők csupán díszlet. És a rendező azt rémálmodja, hogy a díszletre festettek életre akarnak kelni, hogy a nekik írt darabban játszhassanak. Azt már nem. Mert ez a mostani oly jól fizet.
Mengele unokái játsszák tovább a szerepüket.

A szerző szociológus-közgazdász