Négy lépéssel a pokolba

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) rendszeres javaslatcsomagokkal látja el hazánkat. Két éve például – többek közt – azt az óhaját jelezte, hogy szűkítse határozottabban a szociális és jóléti programokat a kormány; a nyugdíjak megadóztatását, a nyugdíjkorhatár emelését, a 13. havi nyugdíj eltörlését, a rokkantsági támogatások és a korkedvezmények szigorítását látta volna helyesnek a nemzetközi szervezet. Ám ilyen bátor reformokat még a Gyurcsány–Kóka-kormány sem mert végrehajtani. Tavaly nyáron John Lipsky, a valutaalap vezérigazgató-helyettese azt mondta Budapesten, hogy hazánknak csökkentenie kell az állami újraelosztást. Nemrég, Orbán Viktorral tárgyalva pedig az IMF küldöttsége jelezte: a fogyasztási és vagyonadót növelni kell, a szociális kiadásokat szigorítani, és folytatni az „egészségügyi reformot”.
Az elmúlt évtizedekben a globális pénzügyi és gazdasági intézmények – a washingtoni székhelyű IMF, a Világbank és a WTO – elképesztő hatalomra tettek szert. A „világméretű összeesküvés” már nem elmélet, hanem gyakorlat. Felejtsünk el azonban minden ezoterikus sci-fit, ez az „összeesküvés” nem a nemzetek kiirtására, s végül a földgolyó elpusztítására irányul; mindez nem cél, csak lehetséges következmény. Az e szervezetek által szorgalmazott neoliberális gazdaság velejárója a növekedési kényszer, amit a nagy cégek profitéhsége vált ki; a többletprofit új befektetési lehetőségeket követel, amihez új erőforrások és piacok kellenek; mindez természetesen vezet az erőforrások kizsákmányolásához, kevesek gazdagodásához és sokak elszegényedéséhez. Miközben tehát a gazdaság – egy darabig – kimutathatóan növekszik, csökken az életminőség, és devalválódnak az emberi értékek. Persze, a pénzvilág urai nem táplálnak negatív érzelmeket a nemzeti értékek vagy a fejlődő országokban dolgoztatott gyermekek iránt, csak nem elég motiváltak abban, hogy ilyesmivel törődjenek. A céljuk más: minél több pénz megszerzése és koncentrálása. S e folyamatban természetes szövetségesként találnak egymásra azok, akik megfelelő profit- vagy hatalomszerzési potenciállal rendelkeznek. Így köttetnek a legendás „titkos paktumok”, vagyis a diszkrét megállapodások az üzleti és a politikai élet szereplői között.
Bár szabályzata ezt tiltja, mind a Világbank, mind az IMF rendszeresen ad hitelt egyes országoknak annak érdekében, hogy politikájukra befolyást gyakorolhasson. A legtöbb politikus pedig kifejezetten igényli a nemzetközi pénzintézetek támogatását, és hajlandók az előírásaikhoz igazodni, még akkor is, ha ez országuk kárára válik. Walden Bello, a University of the Philippines professzora szerint a Valutaalap, a Világbank és a WTO diktátumai élelmiszerválságot idéztek elő Mexikótól a Fülöp-szigeteken át Afrikáig. Az általa vizsgált országokban az lett az IMF által követelt „szerkezetváltás” végső eredménye, hogy csökkent a beruházások, a szociális költségek, a fogyasztás és a termelés szintje, viszont növekedett a munkanélküliség. Afrika jövedelme huszonhárom százalékkal csökkent az IMF tevékenysége következtében.
A valóság ugyanis nem akar alkalmazkodni a doktriner feltételezéshez, hogy az állam kivonulása után a piac dinamizálja a gazdaságot.
Ugyanakkor e szervezeteket számos civil kritika éri amiatt is, hogy – miközben az emberi jogok védelmét, a szegényekért érzett felelősséget és a terrorizmus elleni küzdelmet hangoztatják – döntéseikkel hozzájárulnak véres katonai rezsimek működéséhez, így közvetlenül támogatják az emberiségellenes bűntényeket. Chile, Brazília, Nicaragua, Zaire és Románia is jó példa erre. Az IMF a 70-es évektől a Ceausescu-rezsimet támogatta; a Világbank munkatársai 1982-ben úgy méltatták a román kormányt, mint amely „a román népet a haladás útján vezeti”. Ekkor Románia volt a Világbank egyik legnagyobb hitelfelvevője 2,4 milliárd dollárral; ez tehát a haladás sajátos értelmezése. Chilében a tömeggyilkos Pinochet-diktatúra tekintélyes összegű támogatást kapott a Világbanktól, miután megbuktatta a baloldali Allende-kormányt – amely azelőtt sikertelenül folyamodott kölcsönért. Ruanda 1973-ban kapta első IMF-hitelét mezőgazdasági és állattenyésztési projektjeihez. A pénzt a hutu kormány arra használta, hogy a kisebbségben élő tutszi és hima törzsektől területeket foglaljon el. A végeredmény etnikai konfliktus, polgárháború és népirtás lett.
Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász, a Világbank igazgatótanácsának egykori tagja azt nyilatkozta a brit Observernek, hogy minden kormánynak ugyanazt a négylépéses programot írja elő a Világbank és az IMF. Az első lépés a privatizáció. A második a tőkepiac liberalizálása; ez biztosítja a befektetések ki- és beáramlását. Stiglitz ezt a „forró pénz” körforgásának hívja. A tőke pénz- és ingatlanspekuláció céljából jön be, ám a baj legkisebb jelére odébbáll, s így a tartalékok napok alatt kimerülnek. Mikor ez megtörténik, a spekulánsok visszacsábítása érdekében az IMF megemelteti a kamatlábakat harminc, ötven vagy akár nyolcvan százalékra. A magasabb kamatlábak leszállítják a tulajdon értékét, károsan hatnak a termelésre. E ponton az IMF a harmadik lépésre ösztönzi a csapdába került országot. Ez a „piaci árrendszer bevezetése,” ami valójában az élelmiszerek, a víz és a lakossági gázárak emelését jelenti. Amikor az ország padlóra kerül, rendszerint kitörnek a zendülések; ezek Stiglitz szerint békés demonstrációk, amiket golyókkal, tankokkal és könnygázzal oszlatnak szét. Ez történt 1998-ban Indonéziában, 2000-ben Bolíviában, 2001-ben Ecuadorban. (Hozzátehetjük, 2006-ban Magyarországon is.) A ribillió gyakran újabb instabilitást, tőkemenekülést és államcsődöt okoz. Ilyenkor azonban már bagóért megszerezhető a megmaradt vagyon. Rengeteg a vesztes, ám néhányan nyilvánvalóan nyernek: a nyugati bankok és az amerikai államkincstár. A negyedik lépés pedig a szabad kereskedelem, ami azt jelenti, hogy kizárólag a WTO és a Világbank szabályai szerint szabad kereskedni. Stiglitz azt állítja, az IMF/Világbank-féle terveket titokban készítik egy abszolutisztikus ideológia szerint; nem lehet őket megvitatni vagy ellentmondani nekik, így aláássák a demokráciát.
Hazánk 1982 óta tagja az IMF-nek; a nemzetközi pénzügyi szervezet nálunk már a rendszerváltás előtt megkezdte gazdasági elvei érvényesítését. Azóta többször is igénybe vettük a valutaalap forrásait. Jelenleg nincs tartozásunk, azonban a szervezet „tanácsait” – főként a posztkommunista-balliberális oldalon – többnyire megfogadnivalónak tartják. Három és fél lépésen túl vagyunk. (Tartozásunk, 10 ezer milliárd forintos nagyságrendben, külföldi bankok, befektetők és befektetési alapok felé áll fenn.)
De van jó hírem is: világszerte romlik a vezető globális intézmények megítélése, és ez lehetőséget jelent arra, hogy gyengüljön a hatalmuk, vagy akár – a progresszív kritika következtében – módosuljon a szemléletük. Európa haladó pártjainak legnagyobb kihívása, hogy ellenálljanak a neokonzervatív-neoliberális kísértésnek. Remélhetőleg egy hazánkban hatalomra kerülő nemzeti kormány képes lesz erre. S tud majd e szervezetekkel úgy tárgyalni, hogy miközben a megegyezéstől nem zárkózik el, határozottan védi a magyar érdekeket, s így lefordul a pusztulásba vezető útról. Ez elsőrangú stratégiai érzéket, elkötelezettséget és bátorságot igényel; aki a szabadságot választja, hosszú, nehéz küzdelmet vállal. Azonban nincs alternatíva; másként minden nemzeti szólam üres, hamis, értelmetlen marad.