Poros Alföld

Circo Aquatico! Borzalmas anakondashow! A tenger szörnyetegei! A nílusi krokodil! A sivatagi varánusz gyík! Óriás tarantula pók! Komodói sárkánygyík és ausztrál kenguru! Legyen a vendégünk! Kettőt fizet, hármat kap! Gyerekek díjtalanul!
Reggel óta bömböl az autóra szerelt hangszóró, hol innen hallatszik, hol amonnan sodorja felém a recsegő hangot a szél. Alföldi, poros kisváros, ha lakóit kérdezi valaki, legyintenek, és azt mondják, itt nem történik soha semmi. A nagy ház ma üres. A minden oldalról hermetikusan zárt, négyszögletes udvart gyom veri fel, a lugas, a sziklakert elvadult, a mellmagasságban körbefutó széles tornác faoszlopaira és rácsozatára bolondul kúszik fel a szőlő. Romjaiban is igéző, varázslatos hely. Valaha önálló világegyetem volt: bolygókkal, csillagokkal, sajátos szabályokkal, törvényekkel. A fővárosból nyaranta a rokonokhoz adott gyereknek vonzó volt, nagyon más, mint a megszokott, de nem idegen. Mozdíthatatlannak, öröknek látszott. Sűrű volt, színes és törvényszerű. Megingathatatlanul bizonyos. Nem volt sehol rés. Semmi bizonytalan. Egyszerűen volt. Mint az ég, a Nap és a Hold. Most kong a nagy ház, kiürült, szellemek kóricálnak benne, köztük az egykori mindent elfogadó és magába záró gyerek, hajdani kétely nélküli kölyök önmagam kísértete.
A pizzériában – söröző és internetkávézó is egyben – magát kamionsofőrnek füllentő hontalan traktálja söre és kávéja mellől a betévedő új vendéget. A régiek nyilván ismerik már a repertoárt, szelíden mosolyognak, cinkosan összekacsintanak az idegennel. Az ártatlan tekintetű, aprócska ember a távolság, az utazás megszállottja lehet: hajót épít, meséli szerényen, tengeri hajót, üvegszálasat, ami állja a vihart. Két év múlva szándékszik vízre tenni a lélekvesztőt, mellyel az Atlanti-óceánra tart. Később félszegen bevallja, még sosem vitorlázott. A Körösön sem ladikázott soha. A Balatont nem is látta, csak hírből ismeri. Nem vagyok bolond, teszi hozzá szerény, bölcs mosollyal, tudom, van még mit tanulnom és tapasztalnom. Nem riasztják a nehézségek, meséli, mert a nagyapja is kemény ember volt, úgy rágta a dohányt, hogy nem köpte ki a levét. Igaz, meg is halt hamar, még harminc sem volt.
A Lesz Vigasz jó hely. (Sokáig a sokak által a legcsúnyábbnak mondott magyar prózaíró – nekem az egyik legkitűnőbb, nevét sajnos még irodalom szakos egyetemi hallgatók sem igen ismerik –, Gion Nándor leleményének gondoltam a nevadai Vegast idéző elnevezést. Nem az. A valóság mindig eredetibb az írói fantáziánál.) A Lesz Vigaszban Brúnó a legérdekesebb. Sok életes figura fordul meg itt, nekem ő a legkedvesebb. Huszonegy-két éves kölyök. Remekül dobol, szépen fest, jó a sportokban is. Ha érdekli. De ritkán érdekli. Most egyik sört nyomatja a másik után. Gyanakvó, nem egykönnyen nyílik meg. Rágyújt, a szeme sarkából figyel. Szép, nyílt őzszeme van, félénk és tolakodó, zavarában meggyújt egy újabb cigarettát, kisvártatva egy harmadikat is. Aztán elképedve bámulja a hamutartójában füstölgő, kezében parázsló három cigit. Elmosolyodik. A meghívást elfogadja, de a poharat félretolja: üvegből vedeli a sört. Egyiket a másik után. Alkoholmenteset, mert neki nem kell berúgnia, részeg ő a születésétől fogva. Az anyagot, amelyről nem lehet lejönni, úgy hívják: skizofrénia.
Hiszed-e, hogy világhírű vagyok, kérdezi.
Nem, felelem. De talán leszel.
Én vagyok Shrek, mondja, és lesi a hatást. Hogy nem szólok, győzködni kezd. Ne úgy értsd, hogy átvitt értelemben. Szó szerint. Belőlem lopták ki.
Talán még nem is éltél, amikor Shrek figuráját kitalálták.
Az mindegy. A mindenségben ott voltam. Odanyúltak értem. Használtak és használnak azóta is.
Másik alkalommal nekem szegezi a kérdést: Ismered Avril Lavigne dalait?
Hallottam párat, felelem.
Mindet az én agyamból csórták, mondja keserűen. Használnak anélkül, hogy megbeszélnék velem. Én voltam Kurt Cobain is. Meg Ian Curtis a Joy Divisionből. „Here are the young men, / Vállukon súlyos teher…” Tudom, nehéz elhinni. Pedig igaz. Éjszakánként futnak, csordogálnak bennem a dalok. Amik még nincsenek kint a világban. Csak bennem. Ezek meg kiszedik belőlem. Érted?! Valahogy kilopják, és nekiadják valakinek.
Kik azok az ezek?
Ha én azt tudnám, bámul rám elkerekedő szemmel.
Utolsó este félrevon.
Szerezz nekem melót a fővárosban. Itt nincs mozgás. Csak a tespedés, a lassú elmúlás. És ezek szétrágnak belülről. Szétlopják az agyam.
Figyelmesen, segélykérőn néz rám, szívja a cigarettát, dűti magába az alkoholmentes sört. Az édesanyja, Lili telepedik az asztalhoz, ő rendes sört iszik, azt mondja, egész éjjel kóválygott a fia, kétóránként feltápászkodott az ágyából, alvajáróként kóricált, őt is felrázta, pénzt kunyorált, mindig csak pár százast, sorra járta az éjjelnappali helyeket, kávézott, szívta egyik cigit a másik után, pedig se ezt, se azt nem szabadna, mert felizgatják, hatástalanítják a gyógyszert.
Nézd meg, milyen állapotban van megint.
Brúnó gondterhelten néz az anyjára, fújja a füstöt. Anyu sem érti, vonja meg a vállát. Beletörődőn pillant rám, majd váratlanul felpattan. Pedig tegnap is leszálltak értem, kiáltja. Úgy zúgtunk, mint egy vadászgépben! Mutatja, szökell pár lépést a járdán, felugrik, a kezével az ég felé kapaszkodik. Tudod, milyen az? Ne is tudd meg! Azt hittem, összeroppan a mellkasom. Itt teremtek a semmiből, és már ragadtak is magukkal. Mintha egy versenyautó mögé kötöttek volna, úgy meglódultam a járdáról, száguldottam a levegőben.
Tabletta érkezik. Középkorú, tagbaszakadt férfi, valaha a város legerősebb embere volt. Szabadban dolgozik, segéd- és kőművesmunkákat végez, bőre rezes barna, akár egy indiáné. A folyóról jövök, hadarja. Kásásan beszél, alig érteni a szavát. Jó kapás volt, dicsekszik boldogan, ponty és kárász. A lányait várja haza Angliából, birkapaprikással, halászlével készül. Tudod, hogy kárász nélkül nincsen jó halászlé, támad nekem. Mint a kacsa, háp-háp-háp, meg a disznó, röf-röf-röf, ami mindent behabzsol, annak a legízletesebb a húsa. És a kárász a vizek malaca.
Későre jár. Csöndes utcákon bandukolok hazafelé, az egyik sarki lámpa pisla fénye göcsörtös akáctörzsre erősített plakátra hull. A plakáton két borzalmas anakonda, egy még borzalmasabb óriáspolip – roppant karjaival háromárbocos hajót ragad a mélybe –, középütt, ő a legborzalmasabb, a féleszű kalóz: vállán borzas papagáj ül. Másnap a hangszóró recsegő bömbölése ébreszt: „Circo Aquatico! Borzalmas anakondashow! A tenger szörnyei! Zöld leguánok és albán szamarak! A nílusi krokodil! Tizenháromféle óriáskígyó! Óriás tarantula pók! Komodói sárkánygyík és ausztrál kenguru! Legyen a vendégünk!”