Grúzia (Georgia) – ahol a múlt hét végéig csak a feszültség volt évek óta jelentős – hadszíntérré változott. Bármilyen lépések vezettek is a dél-oszétiai ellenségeskedés kirobbanásához, kétségtelen, hogy ez a háború Oroszország érdekében állt. A Grúzia megtörésére és úgy tűnik, a demokratikusan választott grúz elnök eltávolítására irányuló orosz erőfeszítést többféleképpen is lehet magyarázni. Lehetséges, hogy Oroszország a kaszpi térségből induló, Grúzián át Európa felé szállító olajvezeték fölötti ellenőrzés megszerzésére törekedett. Többen is hangsúlyozták, hogy Grúziának a NATO-csatlakozásra irányuló tervei vezethettek az ország végül csak részleges megszállásához, mert – mint az így gondolkozó elemzők elmondják – az oroszok „bekerítéstől tartanak”. A közeli Törökország régi keletű NATO-tagságának fényében azonban nehéz elképzelni, hogy a nyugati védelmi szervezet jelenlegi határának mintegy 150 kilométerrel közelebbre kerülése tényleg ilyen nagy problémát jelentene Oroszország számára. Ráadásul a Szovjetunió felbomlása óta Oroszország és a NATO kapcsolatai nem voltak rosszak, sőt még Putyin elnökségének első szakaszában is szívélyesnek lehetett őket tekinteni. Indokolatlan tehát a hidegháború szempontjai szerint nézni az eseményeket.
Az alapmagyarázat, ha nyugati szemmel ez irracionálisnak is tűnhet, hogy az orosz hagyomány az állam külső terjeszkedését további szükséglet nélkül, önmagában is kívánatosnak tekinti. Nagyon is lehetséges, hogy Oroszországnak nem volt mélyebb oka Grúzia mostani megtámadására, mint az, hogy összhangban az orosz külpolitika hagyományával, ezúttal is arra törekszik, hogy elsősorban közvetlen környezetében réseket keressen, és ahol talál, oda – akár van ezzel járó más kézzelfogható előnye, akár nincs – behatoljon, hogy így a világban nagyobb súlyra, hatalomra és ha lehet, területi nyereségre tegyen szert. Mivel kétséges, hogy az oroszok – ha katonai tervük nyilvánvalóan volt is már arra, ami pár napja kezdődött – a konfliktus kimenetelére kész forgatókönyvvel rendelkeztek, nehéz megmondani, mi volt a valódi céljuk. Valószínű, hogy a kérdést rugalmasan közelítették meg, mozdulataikat és igényeiket a külvilág, mindenekelőtt a Nyugat reakcióihoz igazítva. Hétfőn még úgy tűnt, az egész ország megszállására készülnek. Aztán Bush elnök határozott beszéde után erre már kevesebb jel mutatott. Keddre az oroszok leállították a támadást, és elfogadták, hogy a felek az eredetileg elfoglalt vonalakra vonuljanak vissza.
Az oroszok réskeresése Grúziában azzal kezdődött, hogy az abház és déloszét elszakadási törekvéseket bátorították. Következetlenül, hiszen a saját területükből kiválni kívánó Csecsenföld önállóságának elfogadásáról hallani sem akartak. A fontosabb fejlemények közé sorolható, hogy az önállósodni kívánó területekre békefönntartó alakulatokat küldtek – Grúzia jóváhagyásával – a Független Államok Közösségének keretében. Kevésbé felelt meg a bevett normáknak, hogy – már Putyin alatt – a jogilag grúziai déloszétoknak és abházoknak egyoldalúan orosz állampolgárságot adtak. E népeket így mintegy kisajátították, lekapcsolták Grúziáról. Ez a nemzetközi gyakorlatban ismeretlen lépés – amelynek semmi köze a kettős állampolgárság elfogadott intézményéhez – már önmagában agreszszív volt. Most mindezt a Grúzia elleni fegyveres fellépés igazolására igyekeznek használni. Az elmúlt fél év során az általuk bátorított déloszétok addig követtek el kisebb támadásokat a grúzok ellen, amíg Grúziának elfogyott a türelme, és fegyveres akciót indított az állandó zaklatás megszüntetése érdekében. Annak ismeretében, hogy a déloszétok mögött Oroszország áll, elmondhatjuk, hogy a grúz elnök, a kezdeti katonai sikerek ellenére is, hibásan számított. A grúz föllépés azonban aligha szolgáltatott Oroszországnak jogcímet arra, hogy átfogó támadást indítson Grúzia ellen. Az összecsapás ugyanis még orosz szempontból is Grúzia területén történt. Oroszország ugyanis sohasem ismerte el Dél-Oszétia függetlenségét. Hadserege megindításával Moszkva nyilvánvalóan átlépte a saját maga által ürügyként hangoztatott „békefenntartó” missziójának határait, hivatkozása arra, hogy a nemrég saját állampolgárainak kinevezett déloszétok védelmében „kényszerült” akcióra, nemzetközi jogilag szintén tarthatatlan, és az a követelése is nyilvánvaló képtelenség, hogy egy másik ország választott elnöke távozzon hivatalából – csak azért, mert neki nem tetszik a tevékenysége.
A szerző Londonban élő történész, kartográfus, neves kiadók számára készít történelmi térképeket. A mellékelt térkép is saját munkája, az adatok kutatásainak eredményei.
