Szabadban a lezárt hídon

Befejező epizódjához érkezett fesztiválvárosunk főpolgármesterének büszkesége, a Nyár a Lánchídon elnevezésű rendezvény, amely – a leg-hosszabb fesztiválként – két hónapon át foglalta el hétvégenként Budapest legszebb hídját. Az eseményre az utolsó előtti, nép- és világzenének szentelt napon, szombat délután látogattunk ki.

Elvegyülni a vásári forgatagban, pihenni, koncertet hallgatni: egyszerűen csak a város szívében szabadban lenni – egyebek közt ezzel csalogatták a szervezők a Nyár a Lánchídon fesztivál potenciális élvezőit, akik szép számmal érkeztek szombat délután a hídfőkhöz. A közelmúltban átélt jó pár zsúfolt Sziget-nap után nem gondoltam, hogy érhet még meglepetés, már ami a tömeget illeti, de tévedtem.
A budai oldalon derűs néptánc-csoport járja táncát, míg egy zsenge, de korántsem gyenge fiatal csapat fújja, üti, vonja a talpalávalót. Természetes, hogy aki kilátogat – bármilyen vonzó élménnyel is kecsegtetnek a kézművesek portékáit felvonultató standok a hídon –, csak megnézi magának, mitől is jó ez a magyar népzene. A tömeg tehát, úgy ahogy van, leáll rögtön a híd elején, a színpad és a remek érzékkel éppen itt felállított lacikonyha közé ékelődve, s az asztalokkal és székekkel nehezített pályán jóformán feladja a haladást. A reménytelennek tűnő helyzetből, kitartó vergődésemnek hála, a végén csak kijutok. A hídon megkönynyebbülten szaladok végig a néhány járókelő és a didergő árusok mellett. Középen kis színpadon háromfős társaság zeng: „ha tudnád rózsám, hogy fázik a lábam, tudom, hogy megszánnál”. Két brit absztrakt táncba kezd, a kép kezd szürreálissá válni, jobbnak látom odébb állni.
A csúcsos szalmakalapos trillaárust elhagyva feltűnően megszaporodnak körülöttem a furcsán zöngicsélő szerelmespárok, gyerekek és családapák. A járókelők túlnyomó többsége külföldi. Kínai turisták fotózzák egymást a Lánchíd pilléreinél, spanyol nők kiáltoznak egymás után, rekedt hangjuk el-elhal a viharos szélben. Egy ferdeszemű férfi kamerázza kedélyesen a pompossütő kemencénél melegedő népes családot a pesti hídfőnél, ahol a kínálat ugyanaz, mint a másik oldalon. A kürtőskalács minden eddiginél drágább, 1000 forintba kerül, de aranyáron mérik a tócsnit is; az olajban úszó csemegéért és egy pohár sörért összesen 2000 forintot perkálhatunk. Visszafordulok. A festett selyemkendők, bioszappanok, gyöngyös nyaklán-cok és a vásári gumicukorárus standjai közt menetelők közt egyszerre szemembe ötlik egy álló alak. Piszkos bőre elüt a rikító sárga mellénytől. A kukára támaszkodik, s fáradt, véreres szemeivel a pesti színpad foghíjas nézőterén üldögélők felé bambul. Nyilván a hívószavakra gondol: vásári forgatagban elvegyülni, a város szívében szabadban lenni.