Szárszói válaszok múltban és jelenben

Valóságos legenda övezi az 1943-as balatonszárszói találkozót. A református ifjúsági mozgalom, a Soli Deo Gloria és a Magyar Élet Könyvbarátainak Társasága, illetve Püski Sándor által szervezett tanácskozás hatvanöt évvel ezelőtt augusztusban a magyarság megmaradásának, kibontakozásának esélyeit járta körül hatszáz író, művész, értelmiségi részvételével. Főként Németh László nagyhatású beszéde maradt meg élesen a köztudatban. A jeles író a magyarság követendő stratégiáit vázolta föl egy olyan korban, ahol Sztálingrád után a legelvakultabb nácibarátok kivételével mindenki tisztában volt azzal: a németek elvesztették a második világháborút. Igaz, akkor még nem lehetett sejteni, hogy bár a német hadsereg végzetes sebet kapott – nem sokkal vagyunk a kurszki tankcsata után –, messze a háború vége. Illyés Gyula, Tamási Áron és Szabó Lőrinc különböző okok miatt nem lehetett jelen, ám a résztvevők névsora így is tükrözte azt a széles értelmiségi palettát, amely az összefogást szorgalmazta, a kiutat kutatta a háború várható vége után. Balogh Edgár levélben köszöntötte az egybegyűlteket, s Kodolányi János bevezetője után olyan közismert személyiségek szólaltak meg, mint Veres Péter, Darvas József, Erdei Ferenc, Jócsik Lajos, László Gyula, Karácsony Sándor, Muhoray Elemér, Püski Sándor, Szabédi László, Bözödi György, Féja Géza és mások. Erdei Ferenc, a később miniszterséget vállaló szociológus már akkor is a munkásosztály vezető szerepét hangsúlyozta.
Németh László ezzel szemben a harmadik oldal fontosságára és az értelmiség kiemelt szerepére hívta fel a figyelmet. Beszéde vitát váltott ki, majd a Rákosi–Kádár-rendszerben az egyik fő vádpontul szolgált ellene. Többek közt kirekesztő gondolatokkal rágalmazták s azzal, hogy „harmadik utas” elképzeléseivel valójában opportunista, megalkuvó, retrográd nézeteket vallott a németek csatlósává züllött Magyarországon. Az egész szárszói találkozót sűrű hallgatás övezte a pártállami időszakban, hiszen veszélyes volt, hogy párbeszéd, valódi vita jöhetett létre a különböző politikai felfogású csoportok között. A vitát ugyanis az úgynevezett népi demokráciában csakis az jelenthette, hogy a legfelső pártálláspontot közlik a társadalommal, majd egyetértő hozzászólásokat követően mindenkire kötelezővé válik a központi direktíva. Balatonszárszó szellemisége tehát kilógott a képből, miként Németh László náciellenes felvetései is. Pedig az író az utólagos belemagyarázások ellenére nem is említett semmilyen harmadik utat. Bírálta viszont az államvezetők mandarinetikettjét s azt, hogy a szellemet írókopókkal tartják lefogva. Váteszként elutasította, hogy bármilyen oldalról kívülről nevezzenek ki megváltókat a magyarság számára. Az országot egy ilyen „üdvözítő” terrorral szemben akarta beoltani, és az ellenállást megszervezni. A háború utáni szocialista rendszer veszélyeire is felhívta a figyelmet, amikor felrajzolta a kolhozosításnak, az értelmiség felügyelet alá helyezésének és a kisiparosság megszüntetésének tragikus következményeit. Világossá tette, hogy a tágabb értelemben vett értelmiség megerősítése jelenti a kiutat. Ne higgyék el, hogy a magyar értelmiség másodrendű munkásosztály, mert az értelmiségi ember is munkás – mondta.
A harmadik oldal tehát számára új, magasabb minőséget jelentett, a polgári demokratikus európai civilizációval való sikeres integrációt, nem pedig a két oldal közötti kompszerű lavírozást. Leginkább az a találó hasonlata fájhatott a későbbi pártállami vezéreknek, amelyben az alábbi gyarmati példán illusztrálta igazát. Ha felteszszük, hogy Új-Guineában az egyik párt szerint az angoloknak kellene uralkodniuk, a másik a hollandok mellett kardoskodik, a „harmadik oldal” olyan, mintha valaki megkérdené: miért ne lehetne az ország a pápua őslakosoké? Szerinte a történetíróknak arra kell választ találniuk, miként sülylyedt „bennszülötté” a nemzet tulajdon országában.