SZDSZ-es káderek állami cégek csúcsain

A napokban nyilvánosságra került információ szerint sem az MSZP parlamenti frakciójában, sem a kormányon belül nem merült fel annak a lehetősége, hogy a szabad demokrata kötődésű delegáltakat kitessékeljék az állami tulajdonú vállalatok igazgatótanácsaiból és felügyelőbizottságaiból, illetve a regionális fejlesztési tanácsokból. Pedig Lendvai Ildikó szocialista frakcióvezető a napokban még azt nyilatkozta az Info Rádióban: „nem életszerű, hogy mindenki ül a helyén, mintha mi sem történt volna, és az SZDSZ még mindig koalíciós párt lenne”.
Egészen más aspektusból kiindulva ugyan, de hasonló következtetésekre jutott a hiperaktív Gusztos Péter is, aki úgy vélte: „őszre tiszta helyzetet kell teremteni az állami vállalatokban és felügyelőbizottságokban helyet foglaló, a párt holdudvarához tartozó szakértők helyzetét illetően.” Vagyis maguk a szabad demokraták sem tartják megnyugtatónak az április óta fennálló visszás helyzetet, hogy oly módon öltötték magukra az ellenzéki szerephez tartozó jelmezt, hogy közben a háttérben továbbra is élvezik mindazokat a pénzügyi előnyöket, amelyeket a kormánypárti lét kínál. Gusztos nyilatkozatára csak a párt országos tanácsának elnöke, Gulyás József reagált – ködösítő magyarázattal. Szerinte nincs lehetőség a szakértők visszahívására, hiszen nem a párt jelölte őket, hanem a minisztériumok, az önkormányzatok és a szakmai szervezetek. Állítása szerint a problémát az SZDSZ vezetése is tárgyalta, s végül arra az álláspontra helyezkedett, hogy ez ügyben semmilyen teendője nincs.
Adódik a kérdés, vajon mi az oka annak, hogy a nagy dérrel-dúrral végrehajtott koalíciós válóper után ilyen simulékony udvariassággal kezelik a felek ezt a kényes témát? Miért van az, hogy a nem kevés pénzt fialó és összegszerűen kifejezhetetlen politikai befolyást jelentő tisztségek birtoklása ennyire nem zavarja a két érintett párt vezérkarát? A nagyságrend érzékeltetésére érdemes fellapozni a Heti Válasz 2008. április 17-i számában megjelent részletes összeállítást. A listán 118 név olvasható. Kivétel nélkül SZDSZ-kötődésű személyekről van szó, akik állami tulajdonú cégek, illetve szervezetek vezetői székeiben ülnek. Korántsem szakértőkről van szó. A névsor döntő többségében egykori parlamenti és önkormányzati képviselőket, polgármestereket, valamint a Kóka János vezette gazdasági minisztérium bizalmi embereit tartalmazza. Márpedig ők – tisztelet a kivételeknek – nem szakemberek, hanem politikusok, pártmegbízottak, akiket az elmúlt évtized SZDSZ-es választási kudarcai sodortak a partvonalon kívülre. Mivel ezek a funkciók többnyire igazgatótanácsi vagy felügyelőbizottsági tagságok, napi jelenlétet igénylő operatív munka sem kötődik hozzájuk. A tagsággal együtt járó, nemegyszer havi több százezer forintot kitevő jövedelem tehát nem más, mint az állami pénzcsapokból az SZDSZ személyi káderállományába folyó juttatások sora, amelyekért tulajdonképp meg sem kell dolgozni. Bármilyen jelölési procedúra után lettek betöltve az érintett tisztségek, mégiscsak az a helyzet, hogy ezek politikai alapon és célból osztogatott megbízatások voltak, s a két, akkor még koalícióban lévő párt együttműködését hivatottak még szorosabbá tenni.
Értelemszerű tehát, hogy ha az MSZP–SZDSZ-koalíció megszűnik, akkor vagy a szabad demokratáknak kellett volna azonnali hatállyal és önszántukból visszahívni funkcionáriusaikat, vagy a felbőszült szocialistáknak megindítani egy olyan tisztogatást, amilyet 1994-ben és 2002-ben hajtottak végre, kisöpörve az ellenzékbe kényszerülő jobboldali pártok holdudvarához kötődőket.
Egyik variáció sem következett be. Különösebb magyarázat sem szükséges ahhoz, hogy miért lett elmaszatolva a probléma. A kisebbségben kormányzó szocialistáknak a saját érdekükben kerülni kell minden olyan helyzetet, amely tovább mérgesíti az SZDSZ-szel való viszonyt. A komoly zsarolási pozíciókkal bíró szabad demokraták támogatása nélkül sem az adótörvényeknek, sem a költségvetésnek nincs esélye a parlamenti elfogadásra. Márpedig ennek híján nincs mese, Gyurcsány Ferencnek le kell mondania, hiszen maga jelentette ki, hogy az említett törvények megszavazása nélkül nem maradhat hivatalában a kormány. Más lenne a helyzet, ha valamilyen csoda folytán az SZDSZ nélkül is sikerülne tartósan biztosítani a kulcsszavazásokon a többséget. Akkor talán rászánná magát a kormány a szabad demokrata mocsár lecsapolására (nem foglalkozva a békák brekegésével), hiszen nem kevés szocialista képviselő foga csikorog a tehetetlen dühtől, amiért el kell tűrniük az általuk mélységes ellenszenvvel övezett Kóka János famulusainak térfoglalását. Ameddig azonban valaki nem forradalmasítja a parlamenti számtan rideg szabályait, mosolyra van szükség, és annak bizonygatására, hogy hiába szakadt szét a koalíció, helyi szinten megmaradt a gyümölcsöző együttműködés.
A szocialistáknak azért sem célszerű elhamarkodott lépéseket tenniük, mert előfordulhat, hogy az SZDSZ népszerűségi indexének további zuhanása és a valódi ellenzéki pártok tiltakozása együttesen kikényszeríti, hogy a szorult helyzetben lévő Fodor-féle pártvezetés maga hajtsa végre az öncsonkítást, reménykedve abban, hogy ezzel javulhat hitelessége. Eme variáció esetén az MSZP holdudvarának jelesei rögvest csörgetni kezdenék a kormánytagok mobiljait, hogy a régi KISZ KB-s élmények felmelegítése után arról érdeklődjenek, miként válhatnának esélyessé a megüresedett igazgatótanácsi helyekre. A jobboldal esetleges választási győzelme miatt aligha tudnának ugyan hosszú időre berendezkedni a frissen zsákmányolt funkciókban, ám annak idején, a török hódoltság alatt a szpáhik sem élethossziglan kapták meg magyarországi hódoltsági birtokaikat a szultántól. A pénzbeli és politikai haszon maximálására pedig rövid távon is bőven van lehetőség.
A szabad demokrata holdudvar jeles szaktekintélyei természetesen egzisztenciális okokból vonzódnak a vadgazdálkodás vagy a buszközlekedés kényelmesen párnázott bizottsági székekből történő felügyelésére. Kissé furcsa, hogy az a párt, amelynek köztudottan a magántőke az istene, a piaci verseny a vallása, és amelynek felkent papjai immár két évtizede hirdetik az öngondoskodás és az egyéni felelősségvállalás igéjét, ilyen mértékben ragaszkodik a prominenseinek juttatott állami jövedelmekhez. Pedig Magyarországon igazi hamisítatlan kapitalizmus uralkodik. Számtalan lehetőség lenne arra, hogy az Országgyűlésből és az önkormányzatokból kitessékelt és leszerepelt politikusok az általuk hőn óhajtott profit- és teljesítményorientált privát szektorban boldoguljanak. Mégsem teszik. Ezek szerint az állam mégsem olyan rossz gazda? Vagy az SZDSZ-re nem ugyanazok az erkölcsi szabályok vonatkoznak, mint amelyeket ráerőltetni kíván a többi félre?
Egyelőre annak sem látni jelét, hogy ellenzéki pozícióba kerülve olyan dühvel támadnák a hatalmon lévő kormányt, ahogyan ezt a jobboldali koalíciók regnálása idején tették. Nyoma sincs a Lop-Stop! tábláknak, és azt sem firtatják, hogy vajon az MSZP pénztárnokai és légügyi dinasztiái éppen mivel töltik az időt az államigazgatás berkeiben. Talán az interjúadásra különös fogékonysággal bíró Medgyessy Pétertől tartanak, aki esetleg mégis kifejti, mire gondolt akkor, amikor azt állította négy évvel ezelőtt, hogy „az SZDSZ tele van korrupciós ügyekkel”?
Ez a kölcsönös zsarolásra épülő állapot ideig-óráig működik, ám hosszabb távon nem tartható fenn. Nem elegendő ugyanis ellenzékinek látszani, annak is kell lenni. Ha egyszer az SZDSZ kilépett a koalícióból, akkor ez azt jelenti, hogy innentől kezdve a Gyurcsány-kormány politikai ellenfelei közé tartozik. Nem létezik köztes út. Persze meg lehet próbálni kimunkálni egy „kinn is vagyok, benn is vagyok” típusú szerepet, csak közel sem biztos, hogy ezzel meg lehet téveszteni a szavazókat. A pillanatnyi népszerűségi mutatók nem sok jót sejtetnek, márpedig egy szavahihetetlen pártnak esélye sem lesz az ötszázalékos küszöb átlépésére.