Szolzsenyicin hangja

Mi jut eszünkbe először kedves írónkról, költőnkről? Egy hang, az ő hangja. Hanglejtése és mondatfűzése, amely csak az övé. Hangszín és beszédmód, amelyet rögtön felismerünk, és úgy szeretünk, mint barátunkét.
S ebben az eltéveszthetetlen hangzásban és beszédmódban egy lélek foglalatát kapjuk. Együtt rezonálunk vele, mert mondataiban és történeteiben elénk tárja, de fel is oldja legmélyebb énünk szorongásait, feszültségeit. És számon tartunk kedvenc mondatokat, passzusokat, fejezeteket, verseket, amelyekben ez a hang, ez a lélek a legszeretetreméltóbban mutatja meg magát és a létezést, az átérzettség és a mesterségi tudás végletes tökélyével.
Erre gondoltam Alexandr Szolzsenyicin halálhírének hallatán, és nyomban eszembe jutott legkedvesebb regénye, a Rákosztály, és annak is az utolsó előtti fejezete, amely ezt a címet viseli:
A Teremtés első napja. Ha az újrakezdés életked-vét, a szabadság lebegését, a létezés apró dolgainak gyönyörűségét fel akarom magamban idézni, újraolvasom ezt a regényfejezetet.
A regény hőse, Oleg Kosztoglotov – nyilvánvalóan Szolzsenyicin egyik alteregója – egy hajnalon kilép, zárójelentéssel a zsebében, az onkológiai klinikáról, ahová két hónappal korábban csaknem végzetesen későn került. Még gyenge az operációtól és a sugárkezeléstől, a teljes gyógyulásig még hosszú út áll előtte, de az életkedv hirtelen felbuzgása, áramlása egész valójában azt súgja neki, hogy túl fog jutni rajta, hogy győzött. Túlemelkedett és túlrepült élete két sivatagán, ahogy mondja magának pár nappal korábban – hét év frontszolgálaton, hét év a Gulagon. Most győzött a rák felett is – helyesebben, most győzött mind a három életpróba felett, egyszerre –, és megsejti, hogy új élet áll előtte, melyben az elveszett tizenhat évből is visszakaphat valamit.
A gyógyulásnak, az újrakezdésnek ez a bizonyossága egy új konstellációban jön el hozzá: a kórházban újra átélte azt az elfelejtett csodát, hogy mivel ajándékozhat meg egy férfit a nőiség és a szerelem. A beköszöntő új konstelláció másik jótékony hatalma pedig a szabadság ígérete: a hivatalos hírek mondatainak mellékzöngéiből, a mendemondákból és az emberek merészebb viselkedéséből egyre bizonyosabban olvasható ki, hogy hamarosan vége lesz a sztálini korszaknak, hogy a száműzötteket, mint őt is, haza fogják engedni. 1955 márciusát írjuk. Ócska katonaköpenyben és csizmában, golyólyukasztotta és befoltozott hátizsákjával, a lábadozó tétovaságával vág neki Oleg az üzbég nagyváros (Bokhara? Szamarkand?) csodálatos rejtelmeinek, hiszen a faluból, amelyet kényszerlakhelyéül kijelöltek, még ide sem jöhetett el soha. Ez az üzbég város persze egyben a Város is, az ember ősi városa, labirintus, keresztút, egy nagy kultúra monumentuma, olvasztókatlan. Az újjászületés eksztázisa pedig kétszeresen széppé varázsolja az újdonságokat: a zörgő villamost, az öreg fasorokat, a zöld teát és a saslikot, az utcákon és a zárt udvarokban csörgedező-lüktető emberi életet, beszédet, munkát. Egy magasabb utca mellvédjéről bámulva le, Oleg megtalálja a legfőbb csodát is, amit keres, s amiről a kórház falai között hallott: virágzó barackfa rózsaszín felhője nyílik szét magasan egy kopár udvar felett. Ez történik hát a Teremtés első napján.
Nem kétséges, találkozunk ehhez hasonló pillanatokkal a mi íróinknál is. Lengyel József is megörökítette, milyen varázsos hatása van az élet apró, szerény dolgainak a Gulagból szabadulóra. Déry Tibor is, a klasszikus novellában, a Szerelemben, hasonlóan ábrázolja a börtönből először kilépő politikai elítélt ittasultságát és félelmét Budapest utcáin – azt, hogy a létezés, a mindennapi élet hirtelen rátörő gazdagsága túl sok, túl erős lesz a börtön négy fala között böjtön tartott érzékeknek, léleknek.
És vannak tényszerűbb Gulag-könyveink, beszámolóink is – hogy csak Szolzsenyicin rabtársa, Rózsás János könyvét említsük, vagy Faludy György emlékeit Recskről, vagy Menczer Gusztávét az orosz munkatáborokról.
Szolzsenyicin gigászi művében mindez együtt van ott, és még több is. A Gulag-élmények, amelyek a Rákosztályban is fel-felvillannak, egy nagyobb rendszer megértéséhez vezetik el Szolzsenyicint, ezt a nagyobb rendszert pedig egy egyetemes létlátomás spirituális magaslatáról nézi, annak metafizikus mélységeiben éli át. Egyszerűbben szólva: menny és pokol isteni színjátékaként.
Szolzsenyicin nemes bosszúja a végül tizenhét elrabolt évért az lett, hogy élete hátralevő részében – amely 1955-ben bizony aligha ígérkezett nagyon hosszúnak – rögeszmés elszántsággal, kitartással tárta fel a Gulag történetei révén a bolsevik rendszer működésének lényegét. És ezt a rendszert a kereszténység, a vallás spirituális értékei nevében bélyegzi pokolinak.
Ezért van, hogy regénnyi terjedelmű könyvet írt, regényírói beleéléssel arról, hogyan ölti fel történelmi arcát és lép a színpadra 1914-től kezdve Lenin, a bolsevizmus démonja, Oroszország elpusztítója. A tabló egyre szélesebb lesz, és egyre távlatosabb. Szolzsenyicin a nagy erkölcsi zsenik, Tolsztoj és Dosztojevszij igényével és bátorságával, és hozzájuk méltóan festett tablókban vizsgálja meg Oroszország XX. századát, majd még távolabbi múltját, a világtörténelem keretében. Senki sem mert ekkora vállalkozásba fogni rajta kívül – Szolzsenyicin jószerével egymaga végezte el a XX. század második felének nagy orosz lelki-ismeret-vizsgálatát. És ha népét és annak történelmét olykor hajlamos szépíteni, valljuk meg, ez megbocsátható neki, aki ötvenmillió szovjet Sztálin-áldozat iszonyatos tömegsírja mellől írta könyveit.
Szolzsenyicin szigorú ítéletét a rengeteg jó emberi érték és törekvés látványa, az orosz szellemiség nagy csúcsai enyhítik meg. És a Nyugat értetlensége is e történelem és lelkiség iránt, amit amerikai éveiben tapasztalt meg. A spiritualitás nagy példáira mutat rá, orosz nagyokban és névtelenekben, amikor felmentést és igazságosztást kér a történelemtől.
A Rákosztály története is a dantei spirituális rendbe illeszkedik végül. Mert nem A Teremtés első napja, nem ez a himnikus dicséret marad a könyv utolsó fejezete, kódája. Következik utána még egy, amelynek ez a címe: És az utolsó nap.
A cím kettős értelmű, titokzatos. Mert valóban, Oleg betegszabadságának utolsó napja ez a városban, amelynek eddig csak a kórházát ismerte – de régi életének is utolsó napja-e? Talán. Vagy csak egyetlen nap délelőttje jutott az új Teremtésnek? Az eksztázis után Oleg szárnyaszegetten hull viszsza a realitás világába. Az éteri orvosnőt, Vegát, akibe szerelmes, s aki szállást adott volna neki egy éjszakára, nem találja otthon. Az utcára viszszakerülve hirtelen olyannak látja magát, amilyennek a világ: lesoványodott, kopott, csavargó-forma madárijesztőnek.
Majd, ismét felderülve, rájön, hogy nem is lett volna jó, ha ezt a szerelmet most kiteszi a beteljesülés próbájának. Az a helyes, ha egyelőre – vagy örökre? – beteljesületlen marad. Mert teljes erotikus gazdagsága ellenére az érzés az igazán fontos benne, és az ihletés. Ezek adják platonikus erejét. Vegának az a rendeltetése talán, hogy az újrakezdés múzsájaként világítson Oleg útja felett. Együtt a virágzó barackfajelenéssel.
Oleg aludni készül odafent, a zsúfolt vonat csomagpolcán elnyúlva, és valami felsajog, „ahol a szíve vagy a lelke lakozik, valahol a mellében”. Így van rendjén – ez az élet igazsága, és ez a művészet igazsága. A jutalmat próbák után nyerjük el, a lélekben. Odakint nem mindig. Erről beszél nekem Szolzsenyicin baráti hangja.

A szerző író