Visszafelé haladva az időben

Igényesség és igénytelenség. Napi használatban ez valami olyasmit jelent, hogy szociokulturális értelemben meglehetősen különbözünk egymástól. Donald kacsa és a 101 kiskutya bármelyik óvoda folyosóján a gyermeteg amerikai igényszintet mutatják, ősök olajban az előszoba falán a tulajdonos egészen másfajta világát idézik. Mostanában retró címén nyakra-főre nyílnak a kiállítások a szocializmus, illetve a közelmúlt „igényességét” bemutatandó. Szembesülhettünk azzal az igénytelenséggel, amit negyven évig modernségnek hittünk. Piszkafalábú varia fotelek, bárszekrénnyel kombinált rózsaszínű lámpák, narancsos ládából eszkábált könyvespolcok, kalapos olvasólámpák, „egyiptomi” puffok, csehszlovák melegítők, örök darab dzsörzé ruhácskák, crimplin, dralon, orlon, nejlonpulóverek, orkánkabátok és kotyogós kávéfőzők. Ja, és a Trapper farmer, ami helyettesíteni hivatott a Lee-t vagy a Levi’st. Akkoriban, ha valaki nagyon igényes akart lenni, és az irigykedés célpontja volt – filmrendezők, külkeresek, manökenek, színésznők –, akkor koptatott farmeröltönyt viselt, fehér, úgynevezett gézinggel és Franciaországban honos spárgatalpú cipővel. Az öltözéket Erdélyből menekített csíkos tarisznya egészítette ki. Igényesség? A Vörös Október Ruhagyár termékeihez képes mindenképpen. Ugyanekkor a Május 1. Ruhagyár főtervezője szabadidejében extravagáns ruhákat tervezett. Ez volt a szocializmus az önkiszolgáló éttermekkel, a lángossütőkkel, a palacsintázókkal meg a balatoni SZOT-üdülőkkel. A lakótelepekkel, amelyeket lehetett szeretni vagy utálni, de igénytelensége mellett millióknak adott otthont. Ikon kanapéval és Firenze szekrényfallal. A korabeli viccben Szabó úr kissé kapatosan hazamegy, felmegy a liften az ötödikre, beteszi a kulcsot a lakásajtóba, betapogatózik az ágyba, és reggel egy teljesen ismeretlen nő mellett ébred. A lakása a hatos tömbben volt, de ő a nyolcasba ment „haza”.
Az igényesség és az igénytelenség nem csak ízlésbeli kategória. Tetszik, vagy nem tetszik. Az igényesség felemel egy társadalmat és inspirál, az igénytelenség konzerválja a butaságot és a retrográd szemléletet: „Jó ez nekünk így, ahogy van.” „Elégedjünk meg azzal, amink van.” Ismerős vélemények, bármelyik interaktív műsorból visszaköszönhetnének ma is. Annak idején, amikor Salgótarján belvárosa újjáépült, az építész olyasmit fogalmazott meg, hogy az új belváros megváltoztatja az emberek viselkedését. Nem fognak a márványpadlóra köpködni, nem nyomják el a csikket a fényezett oszlopokon és meggondolják, hogy mocskos munkásruhában végigkorzózzanak a belvároson. Azóta sok év eltelt, és Salgótarján belvárosa beleszürkült a környezet igénytelenségébe. Nem a belváros emelte magához a lakosokat, hanem a többségi igénytelenség győzött.
A példa szemléletes. Ezzel találkozunk ugyanis lépten-nyomon, állítólag fényévekre már a szocializmus igénytelenségétől. Az internet, a televíziók és a színes újságok tele vannak igényesebbnél igényesebb épületek, kávézók, üzletek vagy használati tárgyak képeivel. Némi elégedettséggel látjuk, hogy még a WestEnd bevásárlóközpontnak is lehet vízesése, igényesen kialakított tetőkertje, és a legkisebb kávézóba is belevisznek a designerek valamiféle egyediséget. Mind annak a jelzése, hogy nem vagyunk már az uniformizált tömegáru elszenvedői. Ez a robbanás Budapesten érhető tetten, de a vidéki fürdőkultúra, a welnessipar kiépítése is az igényesség jegyében valósult meg. Csakhogy ami ízléses, igényes, az rendszerint mára drága is. Drága dolgokra pedig hiába van igény, ha hiányzik rá a fedezet. Magyarán: az igényszintet sokszor a pénztárca határozza meg. Példái ennek a használt outletek, ahol a márkás holmikra mindig akad vevő. Inkább legyen egy fakó Replay pólód, mint egy névtelen kapualji. A mostani gazdasági helyzet érdekes paradoxonnal szolgál. Igényes és szép helyek, üres pénztárcájú és lecsúszó fogyasztók. Az igényességet felváltja a kényszer. Hosszú sorok állnak a pizzát árusító ablak előtt, ahol a troli megáll, elviselhetetlen a tömeg, a benzinbűz, és mégis törik magukat a népek egy szelet pizzáért. Tömegek ülnek a járdákra kirakott asztaloknál a kukák és a kutyagumik árnyékában. Falatozzák a rántott húst, lábuk alatt dúsan tenyészik az utca szemete. Mocsok és hányásnyomok, a durva faasztal ragad az üdítőtől, ott keringenek a legyek és darazsak, ahol apa, anya, gyerek a gyrossal birkózik. A szalvéta drága kincs, a kézmosó messze van, marad a kosz és a gyorsétkezés. Utcán eszünk csatornaszaggal körítve: kukoricát, kolbászt, pizzát, pitát, szendvicset, nyaljuk a fagylaltot emeletes tölcsérben dupla tejszínhabbal, csokireszelékkel, ezzel pótoljuk a finom eleganciát és igényességet, ami hiánycikke környezetünknek. Lehet gyönyörű tetőkertet ültetni, egy év múltán eltűnnek a lugasok tartóoszlopai, kiégnek a bokrok, foghíjasok a padok, a csobogók nem adnak vizet, egész Budapest gyepszőnyege kiégett, sárgán virít. Már ott, ahol a motorosok és az autósok nem túrták szét a gyepet. Sok helyütt az igényesség jegyében kicserélték a járdák aszfaltját kockakőre, díszes lyukacsos betonra. Ezek a helyek törvényszerűen esnek a cigarettacsikkek áldozatává, a fehér rudacskák beletömődnek a járda kockáiba, gusztustalan elegyet alkotva. Az aranyozások megkopnak, a szőnyegek kikopnak, a díszek megfakulnak, a hely szelleme elillan. Érdemes kipróbálni, milyen aurája van egy vadonatúj középületnek, és milyen úgy három-négy év elmúltával. Ha egyáltalán belátunk az összecsavarozott ablakokon, amelyek moshatatlanok, vagy belökjük az ajtót, ami valaha fotocellás volt, most vaskallantyúval záródik. Így vagyunk a metróval is. Nem felejtem kolléganőmet, aki romantikus túlzással dicsérte a rendszert és annak „patikatisztaságú” metróját.
Azt a metrót, amelyre hiába költik a pénzt, ütött-kopott, szutykos kocsijaival, ragadós műanyag padlóival, a kijáratoknál rikácsolós, tolakodó árusaival, hirdetéseket tukmáló ügynökeivel visszavisz a hatvanas évekbe. Az igénytelenség a felszíni aluljárókban vág mellbe igazán. Ha vannak elszlömösödött, lezüllött, leharcolt helyek, akkor a budapesti aluljárók azok. A főpolgármester cinizmusa arra kényszeríti a budapestieket, hogy az aluljárókban kénytelenek legyenek elszenvedni a hajléktalanok jelenlétét. Az ürüléket, a koszos paplanokat, a korcs kutyákat, a kacatokkal tömött zacskókat, a sokszor fertőző beteg embereket. Akik valamiféle hamis szabadság jelszavával bátran rondítanak mindenhová, ami a többségnek fontos vagy a szemnek szép. Hogy ez mennyire így van, arra a graffitisek banditizmusa a legjobb biztatás. Nincs az a felújított műemlék, új épület vagy közintézmény, amelyet megkímélnének: a graffiti a nyitány, a felhívás, az igénytelenség előszobája. Innentől jöhetnek a hegyén-hátán falragaszok, a szeméttel teli pincelyukak, a kiszakított ajtók, a vizelettől bűzlő kapualjak, a tréfából kisiklatott villamoskocsik. Az igénytelenség ragály. Hihetetlen gyorsasággal terjed és nehéz gyógyítani. Hiába tervezik meg az impozáns szállodát, a szemnek tetsző tereket vagy lakóegyütteseket: a bádogból hegesztett szemetesek, a bezúzott üvegű buszmegállók, a mosatlan portálok, a takarítatlan utcák taszítják az embereket az igénytelenség irányába. Pedig mennyire irigyeljük az ellenkezőjét. A szomszédok Prágáját, Pozsonyát, Krakkóját, nem szólva Bécs császári ragyogásáról. A tisztaságot, az otthonosság és a rend szimbiózisát. Igényes városban igényes emberek jól érzik magukat. Az igénytelenben vegetálnak.