Visszás idei felvételi ponthatárok

Nem azért írok, mert sajnálnám azt, hogy milyen sok új egyetemista, főiskolás kezdi meg tanulmányait szeptemberben. Nekik gratulálok, és kívánom, hogy találják meg a számításukat választott helyükön. Azért írok, mert nagyon nagy bajokat látok a szakmában, amik az idei felvételi ponthatárok kihirdetésével váltak világossá.
Az új pontszámítási rendszer bevezetése némi reménységgel töltött el sokunkat, mivel titkon a színvonal emelkedésében bíztunk. A 144 pont helyett 480 pontból lehet gazdálkodni, így lehetőség nyílt volna arra, hogy tisztességes ponthatárokat állapítsanak meg, amelyek valódi teljesítményre sarkallják a tanulókat. A pontszámok azonban az ellenkezőjére ösztönzik a diákokat, de még ennél is súlyosabb következtetésekre is juthatunk, ha kicsit gondolkodunk.
Sajnos már nem érdemes kitérni a kétszintű érettségi hibáira, színvonaltalanságára, az egyetemi oktatás (?) – bolognai folyamat egyenlő három év pótközépiskola – kiherélésére, az egyetemi fejkvótarendszerből adódó problémákra. Szinte mindenkit muszáj felvenni, hogy az egyetem élni tudjon, mert különben nem kap pénzt, ezt talán újra kellene gondolni, hogy jól van-e így? Az idei évet még terhelte a tandíjkérdés is, hisz a „dübörgő gazdaságnak” és a „kiváló” demográfiai mutatóknak köszönhetően rekordkevés volt a jelentkező. Ennyi jelentkezőhöz túl sok a felsőoktatási hely, és ha nincs verseny – itt pedig kellene lennie, kedves szocialista–liberális minisztérium –, nincs ösztönző erő a tudás megszerzésére. Az idén érettségizetteknél csak az a kérdés, hogy sikerült-e az első helyen megjelölt intézménybe bekerülni, illetve ennél még fontosabb, hogy sikerült-e az állami finanszírozásba bekerülni. Ezek fontos kérdések, a gazdasági helyzet miatt az utóbbi talán mindenki számára a legfontosabb, de társadalmi és szakmai szempontokat vizsgálva ez másodlagos. Az egyéni csalódások elsősorban ebből fakadnak, amelyek természetesen ugyanolyan keserűek, mint bármikor korábban.
Az alábbi következményekkel jár a színvonaltalanság, ami a ponthatárokból következik. Az alacsony ponthatárok miatt gyakorlatilag feleslegessé vált a középiskolai tanárok munkája, mert minden diák két tantárgy tökéletes elsajátításával – a duplázós számítási rendszerben – elérheti az általa választott helyet, hiszen egy átlagosabb képességű tanuló is simán elér(het) 360 pontot, amivel igen sok helyre már be lehet kerülni (például programtervező informatikus az ELTE IK-ra már 290 pont is elég). Miközben az, aki négy éven át kitűnő tanuló volt, s teszem azt, az emelt matematika szóbelin éppen hibázik, mégsem tud anynyi pontot összeszedni, hogy a gimnáziumi teljesítménye alapján elsőként megjelölt slágerszakos BME-képzésre bekerüljön. Utána tragédiaként éli meg, hogy csak a második helyre jut be, miközben látja azt, hogy a hozzá képest jóval szerényebb négyéves gimnáziumi teljesítményt nyújtó osztálytársait simán felveszik az elsőként megjelölt intézménybe, mert a duplázás sikerült nekik. Következmény: a gimnáziumi évek alatt semmi szükség minden tantárgyra odafigyelni, még az érettségi tárgyakra sem, mert nincs szükség rá. Ugyanis olyan könnyű az érettségi, hogy jóval nehezebb megbukni, mint átmenni. Elég arra a két tárgyra figyelni, ami a felvételihez kell, s ott sem kell kiemelkedőt nyújtani, mert átlagos pontszámmal is be lehet kerülni a felsőoktatásba, ráadásul igen sok helyre. Erre pedig nemcsak én, hanem a diákok is rájöttek. Az idén érettségizettektől idéznék, így utólag, ők hogy látják, mi kell a sikeres felvételihez.
Egy fiú ezt írta: „Az egészhez az kell, hogy szarj a többi tantárgyra, ami nem kell, ami meg kell, abból jól teljesíts. Kész. Én majd azért fogom büntetni a gyerekemet, ha kitűnő bizonyítvánnyal jön haza.” Egy lány így vélekedett: „Így utólag látom csak, mennyi időm és energiám ment a semmibe. Ha lenne még egyszer, máshogy csinálnám (így sok mindenről lemarad az ember…, legalábbis velem így volt), aki lelkiismeretes, az megszívja, aki nem, az jól jár. Tényleg elég, ha csak az utolsó néhány hónapban tanulna rendesen a diák, a többi idejében szórakozzon, és ne higgye el, hogy akkor nem fogják felvenni, mesebeszéd és vaklárma az egész. Sok ismerősöm taktikázott így, és bejött nekik. Az a baj, hogy túl korán belénk oltják a stresszt, na mindegy.”
És mindez a jó tanulók véleménye! Az üzenet tehát világos, mindenki a középiskolában csak azt tanulja, amire szüksége lesz, kettest a többi tárgyból minimális energiabefektetéssel is el lehet érni. Ez is elég egy sikeres felvételihez. Ha a szülőknek még egy kis pénzük is van, akkor egy fél évet külföldön tölt a gyermek, ahol kiválóan megtanul egy idegen nyelvet, amiből mondjuk már tizedikes korában leérettségizik, így még több ideje marad a szórakozásra. Magyarán, egy érdekes helyzet állt elő: a középiskola egyetemizálódott, az egyetem középiskolásodott. Ez a valódi „egyenlőség”…
A fenti jelenségekre persze nem fordulhatna elő, ha a pontszámítási rendszert a középiskola alapvető feladataihoz igazítanák: minőségi általános tudás megszerzése a feladat. A szakosodás az egyetemeken történjen, mint régen. Azaz, megkerülhetetlenné kellene tenni – a pontszámok eloszlásában, súlyában a négy gimnáziumi év eredményét. Az már egy másik vita tárgya, hogy ezt milyen mértékben, miként, hogyan, de ennek kellene fő irányelvnek lennie. Így a kitűnő bizonyítványnak ismét lesz értéke. Arról nem beszélve, hogy majd ismét lesz értelme tanítani. Ugyanis a mostani tanévet a következő helyzetben kezdjük majd el. Egyrészt az iskoláknak nincsenek fegyelmezési lehetőségeik, eszközeik az iskolai rend fenntartására, hiszen ha valamely diák a tanár életére tör, a tanár még akkor sem védheti meg magát, mert őt marasztalják el (lásd: tanárok elleni erőszak ügyei és kormányzati kezelésük). Másrészt nehéz úgy motiválni a tanulásra, munkára nevelni, hogy nincsenek célok a tanulók előtt. Az eddigi továbbtanulási törekvések még motiválták a diákokat, de most azt látják, hogy minimális munka is meghozza a kívánt eredményt, így gyakorlatilag elbulizunk az utolsó tanévig, ott majd belehúzunk, aztán majd felvesznek. Addig meg, aki a katedrán bohóckodik, az csak szolgáltat. Ha akarjuk, komolyan vesszük, ha akarjuk nem – gondolhatják a nebulók. A diákok – s valljuk be, nem csak ők – arra mennek, ahol nem rögös az út, a könnyebb ellenállás felé. Ezért nem ők a hibásak. Ezt a problémát, munkánk feleslegessé válását, még az alacsony fizetéseinknél is nehezebb megemészteni. Úgy vélem, ezzel a kör bezárult az oktatásban, tényleg ki akar így tanítani? Sem nevelni, sem tanítani nem lehet.
Újabb húsz, de inkább harminc év fog eltelni, hogy ez megváltozzon. Építeni mindig nehezebb, mint rombolni. A kilátástalanság pedig sokkal rémisztőbb, mint az anyagi feltételeink ellehetetlenülése. Miért kilátástalan? Mert tizennyolc éve ugyanaz a szemlélet, s egy kormányváltás esetén sem látjuk, hogy bármi változna. A rombolás sebessége talán csökkenne, de más nem történne. Az 1998–2002 közötti fideszes időszakban az oktatáspolitika kimerült a tandíj – egyébként nagyon helyes – eltörlésében. A koncepció, ami most kiteljesedett, az akkor is ment tovább, hiszen az egész kétszintű ötlet, s néhány törvénye 1997-től papíron van.
Mit kellene tenni? A bolognai rendszert eltörölni, visszaállítani a régi képzési formát. Most még nem késő, hiszen a régi képzésben még mindig működnek évfolyamok. Az EU-ra hivatkozó ellenérvekkel meg nem kell foglalkozni, hisz sok országban nem üzemel a bolognai rendszer. A fejkvótarendszert tudományos és szakmai alapon átalakítani, férőhelyeket a piaci igényekhez alakítani. Megszüntetni a kétszintű érettségit ebben a formában, hisz ez csak az üzletembereknek jó (nyomdaköltségek stb.). Azért is találták ki, hogy végre üzlet legyen az oktatás. Egy átlag történelemdolgozat középszinten kb. ötven A4-es oldal/fő. Az előállításból meg lehet gazdagodni! Az átalakítás mikéntje viszont szakmai kérdés, nem a minisztérium „laboratóriumaiból” kellene eldönteni. Konszenzus kellene. A pontszámítási rendszert átalakítani, legyen olyan nívó, hogy még a fizetős helyekre se legyen elég a minimumpont (aktuálisan 160) a továbbtanuláshoz, mert így a középiskolákban nincs sok értelme dolgozni.
Politikai akarat kellene a rendszer megjavítására, hogy újra fontos legyen a kiművelt emberfő ebben az országban. Láthatóan azonban éppen erre nincs szükség. A buta embert valóban könynyebb megvezetni csodás egyszavas választási szlogenekkel, mert az nem fog akadékoskodni.

A szerző középiskolai tanár