Vízen derűs kép, szárazon viszont sötét

L A B D A J Á T É K O KA csapatsportokban ma zárul le a körmérkőzéses szakasz, de mivel férfi vízilabdázóinknak csak a harmatgyenge Kanada elleni meccsük maradt hátra, máris eredményt hirdethetünk. A pólós fiúk és lányok egyaránt csoportelsők lettek, ezzel bejutottak a legjobb négy közé, és az elődöntőben előbbiek kedden Hollandiával, utóbbiak pénteken, még ismeretlen vetélytárssal folytatják. A női kézilabdázók tegnap iszonyatos, 33-22-es verést kaptak Koreától, ezzel a csoport harmadik helyén végeztek, és a holnapi negyeddöntőben a bombaerős románokhoz kellene felnőniük. Vagy legalább önmagukhoz. Mert lenni és nem lenni, diadal és kudarc között létezik még egy kategória: a tisztes vereség.

Őrült nap volt a szombati férfi vízilabdában, de a mieink szerencsére csak félőrült mérkőzést produkáltak Ausztrália ellen, az 5-1-es második negyednek köszönhetően 13-12-re nyertek. Montenegrónak több mint három góllal kellett volna vernie Spanyolországot a csoportelsőségért, csakhogy a különbség hat lett – de a spanyolok javára. Akik e 12-6-tal valószínűleg másodikok, ma a görögök normális esetben nem jelenthetnek nekik akadályt. Persze semmi okunk a normális eset feltételezésére, amikor a másik ágon az addig százszázalékos horvátok 7-5-re kikapnak az Egyesült Államoktól, a minden elképzelést nélkülöző, megbízhatóan „fakezű” németek pedig 8-7-re felülkerekednek az olaszokon, így a B jelű kvartettben teljes a katyvasz, tippelgetni felesleges.
A nőknél sokkal tisztább a kép. A számunkra fontosabb tegnapi negyeddöntőben Hollandia hoszszabbítás, majd büntetődobások után ejtette ki Olaszországot, így kedden a négy között a mieink ellenfele lesz. A meccs kétszeresen is magyar érdekeltségű volt, hiszen az olaszok a rendes játékidő vége előtt Valkai Erzsébet ötméteresével egyenlítettek 8-8-ra, majd a büntetőpárbajban egyedül ő hibázott, így hősből zokogó, tragikus hőssé minősült vissza. Ezt azonban csapatunkból valószínűleg csak húga, Valkai Ágnes bánja, mert a hollandokat már a nyitányon is sikerült 11-9-re felülmúlni, és az újabb győzelem olimpiai döntőt érne.
A magyar lányok egyébként, miután csoportelsőként mentesültek a negyeddöntőtől, szombaton a kézilabdásokkal együtt kilátogattak Longmaiba, szurkolóink főhadiszállására. A város északi határán túl, az olimpia központi létesítményeitől nyolcvan percnyi buszozásra, metrózásra fekvő üdülőközpontban a múlt bajnokai és a jelen kiváló magyar szakácsa fokozzák a komfortérzetet, amely csak akkor sérül némileg, ha taxival kellene eljutni valahova. Nem is azért, mert Peking tizenhatezer négyzetkilométernyi, tehát mintegy három magyar megyényi területen fekszik, hanem mert a helyi sofőrök tökéletesen érintetlenek minden idegen nyelvi behatolással szemben. A metró kifejezésnek például egyetlen nemzetközileg ismert, rokon értelmű változatát sem ismerik, ezért szabásmintaszerű térképekre mutogatva ők szeretnék meghatározni az útirányt.
Ezért is különösen értékes, ha a versenyzők jönnek házhoz a szurkolókhoz. Az eddigi legemlékezetesebb estét a cselgáncsozók ritytyentették, a karaoke bemutatón néhány aláintonálás mellett picit az rontott talán, hogy éppen az utolsó reménység, Bor Barna kiesésének napjára időzítették. A kézis és a pólós lányok azonban vasárnap nem minden után, hanem még szinte minden előtt voltak, mi pedig egyszerre felemelő és szívfájdító érzésként éltük meg, hogy drukkereink micsoda szeretettel és ragaszkodással kapaszkodnak bele egyre kevesebb esélyünkbe, esélyesünkbe. Olyan srác is kért autogramot, aki elárulta, négy éve spórol erre az útra, méghozzá úgy, hogy a főnökét megkérte, a fizetése egy részét oda se adja neki, mert akkor menthetetlenül elköltené.
Ha ez nem lett volna elegendő ösztönző Görbiczék számára, akkor egy tegnapi eredmény az lehetett. A svédek 25-22-re lebirkózták a brazilokat, ezzel bejöttek negyediknek, és a magyarokat feltolták minimum a harmadik helyre. A Korea elleni összecsapás tétje ezzel a második vagy harmadik kérdésére egyszerűsödött, és miután a másik ágon a norvégok 24-23-ra legyőzték a németeket, a kínaiak pedig meglepetésre – ha egyáltalán hazai siker lehet itt még meglepetés – 21-18-ra a franciákat, ott kialakult az első négy sorrendje: 1. Norvégia, 2. Románia, 3. Kína, 4. Franciaország.
Azaz Kína vagy Románia jelentette az alternatívát, mintegy hét percen át. Ám addigra az ázsiaiak 5-0-ra megugrottak, és Hajdu János szövetségi kapitány hiába kért időt, a taccsra dobott passzok, az elrontott ziccerek, Szamoránsky elemi labdavezetési hibája, Görbicz célt tévesztett hetese, a nyitott védelem elleni, tanácstalan akciók és a réveteg visszarendeződés
miatt nemsokára megduplázódott a különbség. Még sehol a szünet, és már 16-6 oda. Szurkolóink lankadatlan, és lássuk be, indokolatlan lelkesedése átmeneti eszmélést hozott, amit 11-19-es félidei eredmény formájában diagnosztizáltunk. A folytatásban azért így is csak a „maccson belül maradás” lehetett a terv, ám az sem valósult meg, a Koreai Köztársaság 33-22-es győzelmet aratott.
A sport közhelyszótára az efféle vereségre alkotta meg a „megsemmisítő jelzőt”, de megsemmisülésre ezúttal nincs mód, holnapi Románia ellen negyeddöntőt kell vívni. Görbicz Anita e dilemmán verbálisan eképpen lépett túl: „Katasztrofális volt a támadásunk, a védekezésünk, a kapusteljesítményünk, minden. De nincs más választásunk, kedden győzni kell.” Persze, a feladat világos, csak a megoldás nem. Hajdu János szövetségi kapitány számára pedig egyenesen sötét a kép. ,,Már kétszer jutottam el odáig, hogy ezt nem érdemes folytatni, de az olimpiát, ha törik, ha szakad, végigcsináljuk, ha rákényszerülök, akkor hét-nyolc emberrel. Mert azt láttam, hogy a mieink nem döglöttek meg a pályán, csak a koreaiak. Ilyen szintű ellenfelekkel szemben hat-hét jó teljesítménynyel lehet csak nyerni, három közepessel semmiképpen sem. A sztárjainknak és a vízhordóknak is jelentősen fel kell javulniuk, mert ezzel a gyalázatos játékkal semmi esélyünk. Egy tisztázó beszélgetést már folytattunk, most itt az idő a másodikra. Ha ez is ugyanolyan hatásos lesz, mint az első, a románokkal jó meccset fogunk játszani.”
Ez a minimum, már csak azért is, mert a szurkolók „Szeretünk benneteket!” rigmussal búcsúztak.
Viszont kellene szeretni őket.