„A Magyar Nemzet küzd, hogy Magyarország magyar ország maradjon”

Sok szó esett mostanában a negyven évvel ezelőtt történtekről. 1968 eseménydús esztendőnek számított világszerte, Vietnamra akkoriban több bombát szórtak az amerikaiak, mint a második világháborúban összesen; a Nyugat békéjét – tengeren innen és túl – a polgári rend elleni dühödt zavargások, jámbor politikusok elleni merényletek zavarták meg. Azután hamar helyreállt a rend, amint az augusztus 21-én Csehszlovákiába bevonult szovjet csapatok – keletnémet, lengyel, magyar és bolgár csatlósaik asszisztálásával – szintén gyorsan lehűtötték a prágai reformerek felhevült kedélyeit. A szabad világ szemet hunyt a birodalom határain belüli rendezkedés fölött, Moszkva alattvalói pedig tovább cipelték reménytelennek tűnő sorsukat a Lajtától Vlagyivosztokig.
1938: sorsfordító esztendő
Ennél sokkal érdekesebb, fajsúlyosabb és – utóbb kiderült – végzetesebb események történtek Közép-Európában kerek hetven esztendővel ezelőtt. 1938 júniusától szeptemberig annyi fontos dátum szerepel a történeti kronológia lapjain, mint máskor egy egész év leforgása alatt. Magyarországon is forrt a politika: a Kisgazdapárt arról döntött júniusban, hogy ellenzékbe vonul az Imrédy-kormánnyal szemben, máris új pártot hoztak össze Keresztény Nemzeti Szociális Front néven. A szociáldemokraták is élénken szervezkedtek: úgy határoztak júliusi pártértekezletükön, hogy kizárják soraikból a szélsőségeseket, majd az ellen a belügyminiszteri rendelet ellen tiltakoztak, miszerint köztisztviselő nem lehet az MSZDP tagja. Július 6-án a Budapesti Ítélőtábla háromévi fegyházra ítélte Szálasi Ferencet az állami rend felforgatására irányuló törekvéséért; július 21-én a Legfelsőbb Honvéd Törvényszék kommunista szervezkedőkre rótt ki az előbbinél súlyosabb fegyházbüntetést. A hatalom jobbra-balra csapást mért a szélsőségekre. Zajlottak a Szent István-emlékév eseményei is. A májusban hazánkban megtartott Eucharisztikus Világkongresszus megmozgatta a közéletet, augusztus 18-án kihirdették a „Szent István király dicső emlékét megörökítő” 1938. évi XXXIII. törvénycikket; a 20-i budavári Szent Jobb-körmenet minden korábbinál ünnepélyesebb volt. A katolikus Spanyolországban véres polgárháború folyt, erre az időre esett a sorsdöntő, három hónapos ebrói ütközet kibontakozása. Az ország határain túli politika gyorsuló tempóját augusztus 21-től igyekezett felvenni Horthy Miklós kormányzó. Hat napig tartó tárgyalásain Németországban Imrédy Béla kormányfő, Kánya Kálmán külügy- és Nagy Jenő honvédelmi miniszter kíséretében a legmagasabb szintű vezetőkkel egyezkedett a csehszlovák kérdés minket is érintő vonatkozásairól; eközben Magyarország és a kisantant államainak képviselői a jugoszláviai Bledben találkoztak. A következő hónap elejétől felpörgő diplomáciai események csúcspontja a szeptember 29-én Münchenben aláírt négyhatalmi – német, angol, francia, olasz – egyezmény volt az 1920-ban Versailles-ban létrehozott Csehszlovákia felosztásáról, amelynek folyományaként, az első bécsi döntés felhatalmazásával november 5-től visszatértek Dél-Szlovákiától országunkhoz a többségükben magyarok lakta területek és települések.
A statisztikai adatokat böngészve kiderül, hogy 1938-ban Magyarországon (a mai nagyságú területen és lélekszám mellett) 10 590 orvos működött, mellettük 1577 gyógyszerészt és több mint ötezer bábát (szülésznőt) tartottak számon. 48 898 kórházi ágy állt a betegek rendelkezésére, megjegyzendő, 2007 óta csupán 43 ezer ágy szolgál idehaza akut gyógyításra (és 20 ezer rehabilitációra), úgyhogy lehet még tovább „reformálgatni” a honi egészségügyet az 1938-as szint alá… A szóban forgó esztendőben 1934 folyóirat és hírlap jelent meg, amelyekből postai terjesztésre 1564 került. A politikai lapok száma 367 volt, ami nem rossz arány egy úgynevezett „fasiszta diktatúrában”. Még annak figyelembevételével sem nevezhető negatívnak, hogy június 1-jétől életbe lépett az államrend megóvása érdekében alkotott sajtórendészeti törvény – amelynek alapján egy sor bal- és szélsőjobboldali lapot azonmód betiltottak –, amúgy pedig érdemes összevetni a számokat az 1945-től 1989-ig tartó időszak adataival.
Új napilap születik
Ami a magyarság helyzetét illette azokban a viharfelhős időkben, valamint kilátásait a jövőben, igencsak kifejező volt az a reklámszöveg, amellyel 1938 augusztus elejétől sejtelmesen hirdette magát egy még nem is létező újság: „A Magyar Nemzet küzd, hogy Magyarország magyar ország maradjon.” A történet – kissé lerövidítve – azzal kezdődött, hogy május 21-én váratlanul tulajdonost váltott az 1920 óta megjelenő Magyarság, abból a célból, hogy a jobboldali konzervatív szellemű, ellenzéki álláspontú politikai napilapból egy hét leforgása alatt a nyilaskeresztes-hungarista mozgalom propagandalapja lehessen. Az újság addigi főszerkesztője, 1934 óta Pethő Sándor, felelős szerkesztője Hegedűs Gyula volt, akiknek a puccsszerű fordulattal úgymond megszűnt az állásuk a Magyarságnál. Hamarosan követte őket a szerkesztőség munkatársainak és a kiadóhivatal alkalmazottainak nagyobbik része is, akikből gond nélkül meg lehetett alapozni egy új napilapot. Ez lett a Magyar Nemzet, amelynek kiadására – a Budapest Székesfővárosi Cégbíróság irattárának dokumentuma szerint – 1938. augusztus 8-án dr. Pethő Sándor hírlapíró és dr. Ángyán Béla országgyűlési képviselő Magyar Nemzet Lapkiadó Kft. néven korlátolt felelősségű társaságot alapított. A vállalat törzstőkéje 10 000 pengő volt, amelyet a cégtulajdonosok fele-fele arányban helyeztek letétbe. A miniszterelnökségi sajtóhivatal által tíz nap elteltével kiadott lapengedély szerint a kft. Magyar Nemzet néven időszaki napilapot volt jogosult alapítani, hétköznap 16, vasárnap 32 oldal terjedelemben. A lap megjelenéséhez valójában szükséges – nagyságrenddel nagyobb – pénzügyi hátteret a hazai gyáriparnak és banktőkének azok a konzervatív, jobboldali nemzeti politikához közel álló személyiségei alkották, akiknek létét és jövőjét egyaránt fenyegette az erősödő nemzetiszocialista befolyás és az 1919-ben idehaza is bemutatkozott, ugyancsak tőke- és tulajdonellenes kommunizmus lappangó veszélye. (Számítások szerint báró Chorin Ferenc és üzleti, családi köre egymillió pengővel támogatta a Magyar Nemzet elindítását.)
A napilap első száma 1938. augusztus 25-én – ma 70 esztendeje – látott napvilágot. „A plakátok már jó hete kint voltak az utcákon, tájékoztatást adtak az új lap megjelenéséről és vezérlő jelmondatáról” – írta visszaemlékezésében az alapító főszerkesztő fia, Pethő Tibor. „A Kőműves étterem bejárata előtt a szerkesztőség és a kiadóhivatal munkatársai gyülekeztek, s így együtt – lehettünk vagy ötvenen – betódultunk a gépterembe [a lap az Aradi utcai szerkesztőség közelében, a Globus Nyomdában készült, L. E.]. Az utolsó ólomhengereket helyezték a rotációsokba. A szedőteremből is lejött jó néhány nyomdász, valamennyien szervezett szociáldemokraták, akiknek érthetően szívügyük volt az induló lap. Éjfél után tizenöt perccel mély mormolással megindultak a rotációs gépek, majd a hang magasabbra váltott, amint a sebességet növelték. A gépmester kiemelte az első példányt és átadta a főszerkesztőnek. A Nemzeti dal patinás betűivel ott fénylett a friss festéktől a fejezet: Magyar Nemzet. Az első kétszáz példány után a gépek leálltak. A főszerkesztő maga imprimálta a lapot, majd újra beindultak a rotációsok. Pezsgőspalackok pukkantak. Az arcokról jókedvvel vegyes megilletődés sugárzott. Mintha mindenki érezte volna, hogy valami új, valami nagyon fontos kezdődött.” Akinek volt szerencséje hasonló nyomdai élményt átélni, az tudja igazán érezni, amire az alapító fia – később (1973-tól 1982-ig) maga is a lap főszerkesztője – évtizedekkel később visszaemlékezett.
A politikai elit üzenete
Az I. évfolyam 1. számának címlapját, az egykori Landerer és Heckenast Nyomda felnagyított betűiből készült fejezet alatt Pethő Sándor öthasábos vezércikke töltötte be. Címe A magyar társadalomhoz volt, műfaját és mondanivalóját afféle programnyilatkozatnak lehet nevezni, amivel az újság vezető embere útjára bocsátotta szellemi (és politikai) szüleményét. „Egy nemzetet gyakran saját vak ösztönei ellen is kell vezetni. A nép szava csak a forradalmi ideológiák mámorvilágában volt Isten szava. A Szentlélek nem a csőcselék dúlt obskurantizmusában lakik, hanem a vezető értelmiség elitjének világosságában” – intette az olvasóit.
A Magyar Nemzet sorsa elejétől fogva együtt hánykolódott a második világháborúba sodródó Magyarország sorsával. 1938 őszén bizony rózsaszínű leányálom volt azt hinni, hogy a németek nem nyújtják majd be a számlát a Felvidék – majd a Kárpátalja, később Észak-Erdély és a Délvidék – visszajuttatásért. Természetesen benyújtották, kamatostól, hat év alatt egyre súlyosbodó részletekben. Eközben a leginkább gróf Bethlen István exminiszterelnök és színes szellemi-politikai holdudvara – Szekfű Gyula, Eckhardt Tibor és a fiatal Kosáry Domokos történészek, régi legitimisták és Horthy közeli főrendek, egykori fajvédők (Bajcsy-Zsilinszky Endre), iparmágnások és népi-nemzeti szociográfus írók – befolyása alatt szerkesztett napilap folyamatosan igyekezett a centrumban elhelyezkedni. Jobb felől mind élesebb hangon támadták, bal felől meg egyre kellemetlenebbül kompromittálták Pethőt és szerkesztőségét. Horthyékhoz hasonlóan a Magyar Nemzet is két fronton harcolt a szélsőségesekkel.
Kifizetődő pénzügyi vállalkozás
1939. januárban Magyarország csatlakozott az Antikomintern Paktumhoz. Az év tavaszától gomba módra szaporodtak a hazai németbarát és nyilaskeresztes mozgalmak, pártformációk, a május 28–29-én megtartott választásokon a jobboldali Magyar Élet Pártja győzött, 183 mandátumot szerezve a 262 tagú Országgyűlésben. Mellettük 31 nyilaskeresztes és további 18, különböző fajvédő és nemzeti- szocialista pártokhoz tartozó képviselő jutott be a Parlamentbe. Életbe léptek a zsidók közéleti és gazdasági szerepét korlátozó törvények – Bethlen gróf másnap bejelentette: visszavonul a közélettől. Augusztus 23-án Németország barátsági és megnemtámadási egyezményt kötött a Szovjetunióval, amelynek éle a lengyelek és nyugati szövetségeseik ellen irányult. Szeptember elsején a németek, 17-én a szovjet csapatok benyomultak Lengyelországba, a hadüzenetek nyomán kitört a világháború. Magyarország – és a Magyar Nemzet – vészhelyzetbe került. 1939. szeptember 10-én ezzel a reklámszlogennel igyekezett új olvasókat toborozni a napilap: „Olvassa el a Magyar Nemzet minden sorát.” Az újság mögött nagyon diszkréten, de ott húzódott a kormányzóhoz közel álló politikai és pénzügyi-gazdasági elit, amely miközben a Molotov–Ribbentrop-paktum nyomán már a szovjetekkel is barátkozott, menedéket és segítséget nyújtott előbb a lengyel menekülteknek, majd a Sztálin által megtámadott finneknek. Nem lehetett egyszerű dolog ilyen helyzetben napilapot szerkeszteni.
Pethő Sándor az 1939-es és 1940-es esztendőben a Szabó Zoltán szociográfus-író nevével fémjelzett „szellemi honvédelem” programja jegyében irányította lapját, és írta szorgalmasan egész oldalas vasárnapi vezércikkeit. A Magyar Nemzet példányszáma lázgörbeként jelezte az ország politikai állapotát, a háború kitörésétől folyamatos növekedést mutatva. A hétköznap 10 fillérért árusított, húszezer példányban útjára indított lap 1939 őszén átlépte az országos politikai napilapok harmincezres napi átlagát, majd töretlen emelkedéssel előbb az ötvenezres példányszámot (1942 nyarán,) majd a hatvanezres hétköznapi és százezres vasárnapi darabszámot is felülmúlta. A lapot kiadó kft. üzleti mérlege már 1942-ben 154 360 pengő tiszta nyereséget mutatott, a profit a következő évben kis híján megduplázódott. Jó helyre fektették be a pénzüket Chorinék… Pethő Sándor azonban ezt az anyagi és erkölcsi sikert már nem arathatta le. 1940. június 12-től 26-ig a sajtóhatóság két hétre betiltotta a Magyar Nemzet megjelenését, 21-én erős külső nyomásra a főszerkesztőt lemondatták, visszavonult a közélettől. Nem küzdött tovább a pozíciójáért. Gyengülő, a két évtizedes politikai csatározásokban megfáradt idegrendszere egyre érzékenyebben reagált a durvuló, mind fenyegetőbb hangú, személye és munkatársai ellen irányuló támadásokra. Régi barátaihoz, szellemi kapcsolataihoz menekült, legszívesebben Szekfű Gyula és a Magyar Szemle íróinak, szerkesztőinek körében, Márai társaságában töltötte az idejét. Akkor is a szelíd, filozofikus hajlamú íróval beszélgetett, amikor a fia utoljára látta, Badacsonyban. „A Kisfaludy-ház mellvédjéről széttekintve gyönyörködtünk a nyári alkonyulat lágy színeiben játszó víztükörben és a tájban – írja Pethő Tibor. – Apám és Márai Sándor arról beszélgettek, hogy mennyire jellegzetesen magyar a hegyről kitárulkozó panoráma. Nem találkoztam vele, amióta német követelésre lemondott a Magyar Nemzet főszerkesztői tisztéről. Akkor láttam utoljára. Ő visszament a balatonfüredi szanatóriumba, én pedig a csapattestemhez, amely Nagyváradtól nyugatra vonult fel. Ott, augusztus 25-én éjjel kaptam tábori telefonon a hírt, hogy apámat autóbaleset érte. Másnap reggel Békéscsabán, a pályaudvaron megvettem a hétfői lapokat. Az első oldalon tudósítottak arról, hogy Pethő Sándor autószerencsétlenség következtében a helyszínen – Balatonfüreden – meghalt.”
55 éves volt. Vasárnaponként a vezércikkei, aztán egy hétfői lap első oldalán a halálhíre – egy életét az újságírásnak, a lapkészítésnek szentelő ember jelképes sorsa.
Német megszállás: távozás
Pethő lemondása után a felelős szerkesztő, Hegedűs Gyula vette át a lap vezetését. A nyíltan baloldali, sőt kommunista (!) munkatársainak könnyen teret adó, egyszerű gondolkodású főszerkesztő azonban nehezen értett szót a rendkívül művelt, konzervatív Szekfűvel. A lapot ténylegesen irányító történész-politikus 1943 májusában leváltotta Hegedűst, és a helyére Barankovics István kereszténydemokrata országgyűlési képviselőt, a Kis Újság addigi szerkesztőjét ültette. A Magyar Nemzet eredeti arculata hamar helyreállt, Barankovics sokkal alkalmasabbnak bizonyult elődjénél a Pethő Sándor által megszabott színvonal és szellem képviseletére. A lap a keményedő politikai versenyben is jól ment, azt azonban már nemhogy Barankovics, de még a kormányzó őfőméltósága sem tudta volna elintézni, hogy 1944. március 19-e, Magyarország német megszállása után a lap megjelenhessen. A napilap március 22-én egy időre elköszönt az olvasóitól.
Szovjet megszállás: visszatérés
Visszatérése legalább olyan szomorú történet, mint a búcsúja volt: a Magyar Nemzet 1945. május 1-jén szánalmas, szinte tragikomikus körülmények közt foglalta el új helyét a közéletben. A tragikus szó azért nem maradhat el a nevetséges jelző mellől, mert ebben az időben Magyarországról sok százezres számban hiányoztak emberek, akik katonaként estek fogságba, és akiket civilként hurcoltak el a szovjetek, hogy az Ural pokoli bányáiban, Szibéria fagyos erdeiben dolgoztassák őket rabszolgaként, a puszta életben maradásért. Országszerte suttogva beszélték az emberek az orosz hadsereg és a politikai rendőrség, meg az itthoni társszervei rémtetteit a lakossággal, s különösen az „osztályellenséggel, klerikális reakcióval stb.” szemben. Ekkor, ebben a légkörben a lap újrakiadásáról – erős nyomásra – lemondott Barankovics István helyét egy Balogh István nevű katolikus pap foglalta el a Magyar Nemzet hátterében, aki mint a debreceni ideiglenes kormány miniszterelnökségi államtitkára egy személyben döntött a lapengedélyek kiadásáról (és még sok más fontos dologról, a pártok és nyilvános házak eszközellátásától az elhagyott javak megfelelő helyre juttatásáig). A szegedi illetőségű Balogh páter régi ismerőseként – a szintén szegedi – Hegedűs Gyula e kapcsolatnak köszönhetően visszatért a főszerkesztői székbe. Megalkuvó, gyenge jellemű emberként hajlandó volt elsikálni megbízója kedvéért a napilap jogfolytonosságát, az impresszumról levette az alapító Pethő Sándor nevét, a 8. évfolyam helyett 1. évfolyammal indította újra a Magyar Nemzetet. (A prémiuma országgyűlési képviselőség lett 1947-től 1949-ig, azután 1950-ben a kommunisták használtcikk gyanánt őt is leselejtezték.) Az utcára kikerülő új napilap – szerzője neve nélkül közölt – beköszöntő vezércikkéből idézünk most néhány, akkoriban meglehetősen újszerűen hangzó „gondolatot”: „Pillanatnyi elzártságunkban is tudhatjuk, hogy ilyen május elsejét, mint ez, még nem ünnepelt a világ! A Szovjetunió népeinek győzelmes lobogói a hazai föld szabadságát és Európa egyik felének megszabadítását hirdetik. (…) Kis népek boldogulásának titka, hogy a maga ügyét a világot mozgató, nagyobb erők és gondolatok részévé tegye (Benes működése napjaink egyik legjobb példája erre)” – írja a vezércikk szerzője. A leckét baljós figyelmezetés követi: „Van még valami, és ezt is most mondjuk meg, ha talán az ellágyulóknak és kényelmeseknek, az érzékenyeknek és legfőképpen a gyáváknak nem is tetszik. Nem felejtünk és nem bocsátunk meg. Senkinek, soha. Senkinek soha, aki vétkes volt cselekvő szóval vagy tettel abban, ami itt az utolsó években bűn, aljasság vagy katasztrofális hiba történt. (…) A bűnösöknél kettétörjük a pálcát: nincs kegyelem. Van időnk. Ami 1945 telén kezdődött, nem tizenegy hónapig tart, mint a Sztójay–Szálasi-rezsim. Minden sorra kerül. A büntetés és az építés.”
Az új rend beváltotta a fenyegetést. Valóban volt idejük a büntetésre: 1945-től egészen az 1970-es évekig, az Andrássy út 60. és a Hadik-laktanya (Katpol) pincéiben, a váci és szegedi fegyházban, a recski lágerben, a munkatáborokban, majd a Gyorskocsi utcai vérbíróságon és a Gyűjtőfogház udvarán, 1957-től egészen 1963-ig. Amint az építésre is volt elég idejük, a dolgozó emberek verejtéke és tudása árán, haladó szovjet módszerekkel, egy a világtól évtizedekig elzárt országban. Az eredményt ismerjük.
A Hazafias Népfront kebelében
A konzervatív, polgári szellemű, mindenkor a magyar érdekeket szem előtt tartó és védelmező Magyar Nemzetből e vezércikk után négy évvel olyan újság lett, amelyik Sztálin hetvenedik születésnapján nyolc oldalon nyolcszázszor írta le illő alázattal a „magyar nép szabadságát elhozó Nagy tanító” szentséges nevét. Hűsége jutalmául még 1985-ben is csak az újraindítás negyvenedik évfordulóját ünnepelhette meg hivatalosan, a Hazafias Népfront kebelében a Magyar Nemzet, diszkréten mellőzve az alapító nevének említését. Ennyit el kell mondanunk e jeles napon, az ünneprontás szándéka nélkül, mert még mindig akadnak olyan volt Magyar Nemzet-esek, akik két évtizeddel a politikai rendszerváltozás után is hirdetik az igét a baloldali sajtóklubokban.
Szerencsére bőven vannak olyan, a régi és a fiatalabb generációhoz tartozó, korábbi Magyar Nemzet-es munkatársaink is, barátaink jóban és rosszban, akikkel megtiszteltetés együtt dolgozni, és együtt megemlékezni a mai napon Pethő Sándorról, aki hetven évvel ezelőtt megálmodta ezt az újságot.