Az olimpia vége

Tegnap véget ért a pekingi olimpia, és az előttünk álló hetekben valószínűleg sok elemzést fogunk olvasni a magyar csapat halovány eredményeiről. Az tény, hogy még soha nem szerepeltünk ennyire gyengén a világháborút követő olimpiákon. Az utolsó napok csillogása már nem tudta a kudarcok után megadni a várt katartikus élményt, a büszkeséget és a felhőtlen boldogságot. Az ember valahogy úgy érezte magát, mint az a focidrukker, akinek a csapata már négyet kapott a meccsen, de a végén a fiúk még azért lőnek egy szép becsületgólt meg egy ígéretes kapufát.
A magyarázkodás és a felelősök keresése persze már elkezdődött. Érezhetően a kormányoldalon is beindulnak a kommunikációs gépezet motorjai, hogy megfelelő indokot és bűnbakot lehessen találni a történtekre. A szocialisták nyilvánvalóan Schmitt Pált próbálják majd beszorítani, aki egyébként nincs irigylésre méltó helyzetben, és rendkívül nehéz megméretés vár rá, ha újra szeretne indulni a MOB elnöki posztjáért. A magyarázatokból pedig sokféle akad, a hitelestől az abszurdig, bár a kedvencem mégis a „nem baj, úgyis mindenki doppingol, legalább mi ne vegyünk részt ebben az erkölcstelenségben” fedőnéven olvasható az interneten írogató fórumozóktól. Azonban ne felejtsük el, hogy van pozitívuma is a pekingi szereplésünknek. Mégpedig az, hogy többet már nem lehet a magyar sport meglévő gondját az olimpiai aranyak és a négyévente megismétlődő olimpiai sikerek illúziójával elfedni.
Kis történelmi visszatekintés
Pedig olyan jó volt annak idején az elképzelés. A magyar sport történetének egyik legérdekesebb időszaka lehetett az, amikor a hetvenes évek elején az akkori sportvezetők kiválasztották a sikersportágakat, amivel az épülő szocializmus dicsőségét lehetett hirdetni. Hogy is szólt a mondás? „Minden olimpiai arany egy újabb szög a kapitalizmus koporsójába.” Irónia nélkül állítom, hogy zseniális gondolkodásra vallott, a modern marketing pozicionálási logikáját követve szándékosan azokba a kicsi, kevésbé népszerű, minimális médiaértékkel bíró sportágakba invesztálni, amelyek szinte garantált olimpiai hozamot produkáltak. Ráadásul a sport média- és marketingháttere akkor még fejletlen volt, ezért sokáig a vívásban, öttusában, kajak-kenuban vagy birkózásban nyert érmeink is jóval nagyobb nemzetközi visszhangot kaptak. Aztán a nyolcvanas évektől elkezdődtek a gondok. Ez volt a sport kapitalizálódásának, üzletesedésének kezdete, amiből Magyarország kimaradt. Gazdasági teljesítményünk miatt ugyanis nem tudtunk versenyképesek lenni azokban a látványsportágakban, amelyek nem állami támogatásból, hanem a piaci működés logikája alapján kezdtek el működni. A nagy, franchise jellegű sportok színpadán – Európában ez elsősorban a labdarúgást jelentette – nemcsak válogatott vagy klubcsapat szinten nem tudtunk labdába rúgni, hanem a rendszerváltás óta egy tisztességesen működő hazai bajnokságot sem sikerült felépíteni. És közben a magyar társadalomban is komoly változások mentek végbe. A nyolcvanas évek végétől elkezdett összeomlani a minisztériumok és az állami bázisvállalatok által mesterségesen táplált sportfinanszírozási rendszer, a sportra fordított pénz rohamosan csökkent, ami az egyesületi rendszer széteséséhez vezetett. Ezzel egyidejűleg a sport keresleti oldala is megváltozott, hiszen a piacgazdaságra való átállás miatt egyre kevesebben engedhették meg maguknak a sportolást, sokan pedig új, addig szinte ismeretlen, divatosabb sportágak iránt kezdtek érdeklődni.
Magyar sport egyenlő versenysport
Fontos azonban, hogy különbséget tegyünk a versenysport és a szabadidős vagy rekreációs sport között. Ugyanis Magyarországon a mai napig a sport szerepe az elit sportolók és olimpikonok eredménycentrikus nevelése, a szabadidősport pedig súlytalan, éppen hogy megtűrt ágazat. Ez vezetett odáig, hogy míg például a skandináv országokban az emberek csaknem negyven százaléka sportol rendszeresen, addig Magyarországon ez az arány mindössze kilenc százalék. Nem csoda, hogy ezek után élen járunk mind a megbetegedések, mind a korai halálozások statisztikáiban, bár a szabadidősportban azért sok minden változott az utóbbi 15 évben. Az a régi mondás, miszerint „sportoló nemzet vagyunk”, nemhogy már nem igaz, hanem soha nem is felelt meg a valóságnak. Mint ahogy az a megfogalmazás is, hogy „kiemelkedő a magyar versenysport”, csak részigazság. Ha az ember szemellenzővel figyelte az elmúlt évtizedek sportját, valóban, a globális sportnak egy szűk szeletében, szegmensében rendkívüli eredményeket tudtak elérni sportolóink. A mostani olimpiai kudarc pont azért volt fájó, mert a magyar sport utolsó mentsvára, az eddig mindent lefedő és kozmetikázó olimpiai szereplés omlott össze látványosan a szemünk előtt. Egyértelműen kiderült, hogy néhány szakmai műhelyt (például kajak-kenu), megszállott edzőt és fanatikus, a legrosszabb felkészülési körülményeket is elviselő sportolót (és a vízilabda-válogatottat) kivéve nincs nemzetközileg eredményes versenysport Magyarországon.
Kit terhel a felelősség?
Miután a magyar sport jelenlegi sanyarú helyzete alapvetően a szocialista sportpozicionálás, majd a rendszerváltozáskor megváltozott feltételek ütközésének eredménye, igazságtalan lenne ujjal mutogatni sportvezetőkre, akik felelősek a történtekért. Talán furcsának hangzik, de a mostani helyzetért a közvélemény és a közvéleményt formáló média is felelős, hiszen irreálisan magas elvárásokat támasztanak sportolóinkkal szemben az olimpián. Hacsak nincs éppen Magyarországon világ- vagy Európa-bajnokság, négy évig gyakorlatilag elfelejtjük öttusázóinkat, súlyemelőinket, birkózóinkat vagy vívóinkat, ellenben az olimpián csak az aranyérem az elfogadható eredmény. Ez sokszor elviselhetetlen lelki terhet ró a sportolókra, hiszen szemben egy profi teniszezővel vagy labdarúgóval, aki gyenge szereplését már a következő pénzes tornán vagy szezonban helyrehozhatja, a magyar sikersportágakban az olimpia az egyedüli lehetőség arra, hogy sok-sok év iszonyatos munkája, energiája és pénze valamennyire megtérüljön. A képlet leegyszerűsítve a következő: „Ha nyersz, egész életedre sínre kerülhetsz, ha nem, akkor minden munkád kárba veszett.”
Az elvárások tehát óriásiak, a körülmények viszont siralmasak. A még meglevő egyesületek és szakmai műhelyek a pénztelenséggel küzdenek, a létesítmények az összeomlás szélén vannak, a sportágakban minimális a pénzkereseti lehetőség. Ezek után azt hiszem, nem lepődhetünk meg, ha egy mai gyereknek sokkal vonzóbb alternatíva a szabadidő eltöltésére a pénzes kosár- vagy focisuli, a jól felszerelt fitneszklub vagy akár az otthoni számítógépes játék. Sokan egyébként már jóval korábbra várták a pekingi olimpiai lufi kipukkanását. Az elmúlt hat év sportpolitikája viszont sokat tett azért, hogy ezt a folyamatot katalizálja. Nem szeretném hosszasan elemezni azt a munkát, amelyet a szép lassan az önkormányzati minisztérium szertárává zsugorodott sport-szakállamtitkárságon végeztek az elmúlt években. De egyértelmű összefüggés van a sportágfejlesztési programok, a létesítményfejlesztési programok megszüntetése, a sportmarketingprogramok leállítása, a Sportkórház és a sportorvosi hálózat szétverése, a soha el nem indult tanuszoda- és tornaterem-építési programok, a nem létező sportkutatás, a gyermekcipőben járó sportszakemberképzés, az eltörölt diáksport-normatíva és az elkeserítő olimpiai szereplés között. Mint ahogy nyilvánvalóan van hatása a 2002 óta jelentősen csökkenő állami sporttámogatásnak is az eredményekre. Még a szocializmus öröksége a rossz hatásfokú, szétfolyó finanszírozás, amelyet az elmúlt években nemhogy megoldani nem sikerült, hanem a kormány még az olimpia évében sem tudta időben átutalni a versenyzők felkészüléséhez szükséges támogatást.
A kormányt nem érdekelte a sport
A szocialista kormány magára hagyta a magyar sportot, majd a fejét a homokba dugva várta, hogy jöjjenek az eredmények az olimpián. Hát nem jöttek. Az egyedüli következetes és konzisztens viselkedése a sportért felelős állami vezetőknek az volt, hogy mind Gyurcsány Ferenc, mind Elbert Gábor az olimpiát közvetlenül megelőzve mondott le, és hagyta cserben a magyar csapatot. Gyurcsány 2004-ben sportminiszterként már a miniszterelnöki puccsát szervezte, Elbert pedig a várakozáson aluli szerepléstől megrettenve ugrott le a süllyedő hajóról, nem várva meg borítékolhatóan azonnali menesztését. Nem lehet azonban szó nélkül hagyni a Magyar Olimpiai Bizottság szerepét sem a történtekben. A MOB ugyanis jelenlegi szerkezetében már alkalmatlan arra, hogy megfeleljen azoknak a kihívásoknak, amelyeket a XXI. századi globális sportpiac diktál. A bizottság az elmúlt években egyszerűen elfáradt és elaludt, aminek az egyik legsúlyosabb következménye a Budapesti Olimpiai Mozgalom megjelenése volt. A BOM a MOB lassúságát és tehetetlenségét kihasználva ugyanis ügyesen levadászta azokat a szponzorokat, akiknek a feladata pont az olimpiai felkészülés és a sportolók támogatása lett volna. A BOM azonban a megszerzett szponzori pénzeket szükségtelen, öncélú reklámozásra és propagandára fordította, élősködőként rátelepedve a magyar olimpiai mozgalomra. És amíg ezek az állapotok nem változnak radikálisan, csak a vakszerencsében bízhatunk, hogy a londoni olimpián sikeresebbek lesznek sportolóink.
Apropó, London. Az angol sport fekete éve az 1996-os atlantai olimpia esztendeje volt. Ott mindössze egy aranyérmet nyertek versenyzőik, de pont ez a kudarc indította útjára azt az átgondolt, átfogó, államilag irányított sportfejlesztési programot, amely tucatnyi év alatt ismét az éremtáblázat egyik legeredményesebb országává tette őket. Mostani olimpiai szereplésünk kell hogy elindítson minket is azon az úton, amelynek célja a magyar sport radikális átalakítása. Ez nehéz munka lesz, amely összefogást, finanszírozási, szabályozási és szerkezeti átalakításokat és aktív állami szerepvállalást kíván. De elkerülhetetlen, és nem szabad tovább várni vele. Hajrá, Magyarország, hajrá, magyar sport!

A szerző sportközgazdász