Nevetni márpedig muszáj. Távol az új földesuraktól, a szabadság piacterén, ahol nem közszolgáltatásokat, nemzeti vagyont árusítanak pult alatt bagóért, hanem igaz gondolatot, nemes mulatságot, tartalmat, élményt. Akár ingyen.
Nevetni márpedig muszáj. Nemcsak a hatalmaskodók handabandáján vagy önmagunk esendőségén, hanem a tükörképen, amelyet mutatnak felénk. Nem vagyunk egyedül a képen. De nem csak nevetni lehet: rácsodálkozni, elmélázni, gondolkodni is. Vagy éppen álmodni egy kicsit. A középkor fényét is idézte a nemzetközi báb- és utcaszínházi fesztivál a múlt hét végén a Millenáris Parkban. Hatalmas papírmadarakként keringtek köztünk a cseh Divaldo Contimuo művészei, szürreális, bolondos világot teremtve, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem végzős bábszínészdiákjai Moliére három egyfelvonásosával emlékeztettek arra: nincs új a nap alatt, az alapvető jellemek, jellemgyengeségek egykor is ugyanazok voltak, mint most.
Régen is voltak ostobák, kapzsik, kéjsóvárak meg hazugok. Továbbá hősszerelmesek, cselszövők és jóakaratú emberek. Moliére, akinek színháza középkori vásári komédiákból, továbbá a commedia dell’artéból merítette életerejét, szakértője volt az emberi butaságnak, indulatoknak, viszályoknak. És mint Szophoklész: ismerte az embereket – mégis szerette őket. Csak a francia inkább nevetett rajtuk.
Saját korlátaink között válhatunk bábokká, de bábosokká is. Magunk választhattunk magunknak vagy gyermekünknek, hogy milyen fortélyokat lessünk el a bábkészítő mesterektől, akik több nemzet tradícióját hozták el a Millenárisra. Gapitos báb, marionettbaba, ujjbáb, fakanál, indonéz vayangbáb, kesztyűs – bármi, még egy kéz is megteremtheti a mese valóságát.
Mondjuk Lúdas Matyiét, Csipkerózsikáét, Hamupipőkéét, az aranyhalét vagy a háromfejű sárkányét. Tegnap még láthattuk őket a Millenárison. Ott voltak, a Meseországban.
Luis Díaz
Megvan a megegyezés, óriási összegért távozik a Liverpool sztárja
