Nem kikapcsolható káprázat

A Richter dinasztia családi cirkusza a nyári hónapokban megszokott helyén, Balatonlellén mutatta be világszínvonalú műsorát, amelynek fő attrakciója kétségkívül az idei Monte-carlói cirkuszfesztivál győztesei, Richter Flórián és a róla elnevezett Flórián-csoport produkciója. A világ jelenlegi legjobb artistamutatványa magyaros színekkel, dallamokkal és lenyűgöző művészi teljesítménnyel teszi teljessé az amúgy sem hétköznapi programot, amelyet most Kaposváron, majd Szigetváron, Pécsett, Székesfehérváron, Veszprémben, Pápán, Győrött, Mosonmagyaróváron, Szombathelyen és Veresegyházán tekinthet meg a magyar közönség.

Csak azért is felpakolom a családot, nehogy már őket se tudjam meggyőzni, hogy el kell jönniük. Cirkusz, persze, de nem olyan, magyarázom, értsék meg, ilyet nem látnak mindennap! Végül ötből öt helyet sikerül megtölteni a kocsiban, és irány Balatonlelle! A Magyar Nemzeti Cirkusz klasszikus, piros-fehér-zöld csíkos, csúcsos sátrait látva felrémlik bennem a Richter család egyetlen elefántjának képe. Szandráról legutóbbi találkozásunkkor büszkén mesélte Richter Flórián, a friss Arany Bohóc-díjas lovas akrobata, hogy az egyik James Bond-filmben is szerepet kapott. Odavagyok az elefántokért. Ez az egyik gyengém, így a reklámhős, tévésztár Szandrával nem lesz nehéz elkápráztatni, a többi produkciót azonban titkon én is némi bizonytalansággal várom. Utóbb kiderült, nem volt rá okom. Richterék családi cirkusza lenyűgöző produkcióval várt minket és azt a bő háromnegyed háznyi tömeget, amely – nagyrészt a fiatal populációból – megtöltötte a nézőteret.
Már az első számban hat szénfekete holland fríz és négy szürke arabs telivér vágtázik a manézsban, a legkülönfélébb formációkat váltogatva, középen pedig a méltóságteljes Szandra helyezkedik el rajzfilmbe illő alapossággal kör alakú székén, hogy onnan nézze végig, ahogy a hat fekete – mellső patáival a porondot szegélyező párkányra lépve – vonul körbe a nézők előtt. A műsorban jó családi szokás szerint nagy hangsúlyt kapnak a lovas produkciók, amelyekre elsősorban a harmincéves Richter Flórián egyénisége nyomja rá a bélyegét. A nagyszerű francia bohócok ügyetlenkedése után elegánsan, frakkban feszít egy álomszép holland frízen, tandemben, maga előtt, mintegy pórázon vezetve a másikat. A két ló hajszálpontosan egyformán váltogatja a passage-t és a levade-ot a fűrészporban, a koronás címer alatt. Aztán egy olasz bohóc következik, a közönség tagjaiból verbuvált botcsinálta zenekarával percek alatt hatalmas nevetésbe kényszeríti, nem csak a gyerekeket.
A legnagyobb hatást az egyre elképesztőbb lovas mutatványok mellett a hatfős, afrikai erőművészekből álló Zuma Zuma csoport váltja ki, legalábbis belőlem. Nem kísérlem meg papírra vetni, hogy mi módon hazudtolják meg az emberi lényeknél mindeddig alapvetőnek tűnő fizikai törvényeket a kenyai fiúk, annyi biztos, ember legyen a talpán, aki utánuk csinálja a párducugrásokat, a Laokoón-szoborcsoportot is felülmúló emberszobrokat, hogy a tüzes limbóbajnokságról ne is beszéljünk. Az ilyesmit tényleg látni kell. Úgy, ahogy – legalább egyszer – a Magyar Postát is, amely bűbájos jelmezekben, mesébe illő aranyhintóval jelenít meg egy történetet. A hintón utazó magas rangú hölgy (Richter Edith) sürgető levelet kap, s ennek hatására lóra kap, de nem akárhogyan; rögtön kettőre, az alatta vágtató két paripa közt pedig sorra vágtatnak át a szürke arabsok, kilencig tudom számolni őket, s a hölgy mindet kantáron vezeti a szám végén. A kétórás műsor még sok meglepetést tartogat, de az est fénypontja kétségkívül az a produkció, amellyel a Flórián-csoport elhozta az idei Monte-carlói Cirkuszfesztivál fődíját. A tizenegy fős csapat tagjai magyaros ruhákban, a Monti-csárdásra és Brahms V. magyar táncára elképesztő produkciót nyújtanak, s amikor a szám végén Richter Flórián körbeszáguld a magyar lobogóval, egy kicsit megcsap minket annak a sikernek a szele is, amit az év elején ért el a világ szeme láttára a nyolcadik generációs cirkuszművész.
Nézem az egészet a gyerek szemével, aki mellettem tátott szájjal figyeli a műsort. Talán a cirkuszban éppen az a csodálatos, hogy valószínűtlennek tűnő dolgok válnak valóra. Nem lehet egy gombnyomással kikapcsolni a káprázatot: a tevére bárki felülhet, az elefántot akárki megsimogathatja, nyilvánvaló, hogy a hercegnő is valódi. A valószínűtlen mesevilág édes álomba ringat, a Latabár-féle komédiák pedig az idősebbeket is megnevettetik. De mindezeken felül Richterék cirkusza talán a legjobb bizonyíték arra, elmaradtunk az artistaművészet értékelésével. Nem táplálkozhatunk többé gyerekkori élményekből, és az sem mindegy, melyik cirkuszba térünk be a gyerekekkel. Ahol megdolgoznak a produkcióért, ott az eredmény sem marad el. Családom tagjai hazafelé egymás szavába vágva licitálnak rá fel-felbukó emlékképeikre. Én csendben figyelem őket. Lapítok, nehogy rájöjjenek, erre azért én sem számítottam.