Traktorok, rajzok, kurdok

Aszarajevói filmfesztivál legnagyobb találmánya a Heineken Open Air. Beül az ember (illetve hát kiül, ugye) egy óriási kertmoziba, ragyognak rá a csillagok, a gyöngyvászonról meg a filmcsillagok. Dupla álom, dupla pszeudo.
Közben sírás, nevetés. Utóbbiból üdítő kivételként a Traktor, szerelem és rock and roll című, széles körű összefogással (szlovén, horvát, bosnyák) készült film nyújt egy adaggal, rá is fér itt mindenkire a nagy komolyság közepette. Branko Durics mozijáról elsőre az Emlékszel Dolly Bellre? című Kusturica-alapvetés ugrik be, meg persze a közép-dél-európai falusi sztorik, hiába, kiapadhatatlan forrásból meríthetünk kellő szeretettel és humorral. Ezek persze csak a távoli alapok, amennyiben a Traktor… is arról szól, hogy az élet igazi élése a legnagyobb művészet. A történet elején egy Sylvia nevű nő apja nyomására hazatér Svájcból Szlovéniába, a szülőfalujába, hogy a dolgok rendje szerint találjon magának egy rendes férjet. A rendelkezésre álló potenciális alanyokat megismerve ez nem egyszerű feladat, de nem lehetetlen. Ott van például mindjárt Breza, aki nem érzéketlen Sylvia bájai iránt, ráadásul övé a faluban az egyetlen magnetofon, és valószínűleg a hatvanas évek végének vidéki Szlovéniájában az egyetlen villanygitár. És Breza nem is vacakol sokat, ráveszi a helyi népi zenekart, hogy kísérjék, amikor rock and rollt játszik abban a reményben, hogy elnyeri Sylvia szívét.
A Valcer Bashirral című izraeli film (Panoráma szekció) is a kertben megy, de más érzeteket kelt, inkább azt hozza a felszínre, hogy egy háborús foghíjtelken ülünk. Ebben a különös animációban, egy különös éjszakán egy bárban régi barátja elmeséli Ari Formannak, a film rendezőjének egy visszatérő rémálmát, amelyben huszonhat megvadult kutya üldözi. Minden éjjel ugyanannyi fenevad. A két férfi rájön, hogy kapcsolat van az álom és életük között, amikor a nyolcvanas évek elején az izraeli hadsereg katonáiként részt vettek az első libanoni háborúban. Ari faggatni kezdi régi barátait a történtekről és saját magáról, ahogy egyre mélyebbre ás a titkok között, memóriája borzongató, szürreális képekkel telik meg újra. Mint egy rettenetes rajzfilmben…. Az igazán megrázó persze az, ami a szarajevói nézők emlékeiből tör fel a libanoniakat, palesztinokat nézve. Egy nő a nézőtéren a végén maga elé motyogja: Boze, ista Srebrenica. Istenem, ez Srebrenica.
Ehhez nincs mit hozzátenni.
Most, hogy sorozatban kerülnek elő mindenféle sötét titkok az osztrák pincékből, különös figyelem kísérte Klaus Händl versenyben indult játékfilmjét, a Marciust. Egy kis tiroli faluban vagyunk, ahol három barát öngyilkosságot követett el. Indíték látszólag nincs, búcsúlevél nincs, az eset mindenkit mélyen megrázott, senki nem ért semmit. A Marcius tesz hát egy utazást, vissza az egyhangú mindennapokba a felszín alá, ahol persze kiderül a régi igazság, hogy minden muskátlis ablak mögött ott lapul az ördög.
A legjobb című film a legjobb nevű rendezőé, mégpedig a török Hüseyn Karabey mozija, az Én Marlonom és Brandóm. A törököknek is megvan a maguk baja, méghozzá a világ legnagyobb hazátlan kisebbségével, a kurdokkal. Karabey azonban elsősorban nem a fegyverekről mesél, hanem a távolságról és az egyik legerősebb misztériumról, a szerelemről.
Hama Ali népszerű iraki kurd színész, és van egy híres produkciója, a Superman iraki verziója (erre utal a cím). Ayca török színésznő, az ő távolsági szerelmükről (Isztambul-Észak-Irak) szól a történet, a – díszlet persze a háború – és a kockázatról, amit vállalnak egymásért. A forma is jó, mindez videolevelekből bontakozik ki, és tudjuk ugyan, hogy a szerepek eleve le vannak osztva, de belenyúlhatunk a forgatókönyvbe, mert a színészek azért mi vagyunk.