A hírnév mulandó? Olimpia aranyérmeseink remélhetőleg nem járnak úgy, ahogy annak idején Szendrő József, akit a Vígszínház előtt így szólított meg egy fiatalember:
– Bocsánat, művész úr, kérem, döntsön el egy fogadást: maga a Kazal, vagy az a másik?
– Én vagyok az a másik – felelte Szendrő.
– Köszönöm – lelkendezett a fiatalember –, megnyertem a fogadást, drága Keleti úr.
A ruhát is néha pihentetni kell – javallotta egy szakember a ruhagyárban. A vágyakat és az álmokat soha!
Emil Zátopek, Helsinki háromszoros olimpiai bajnoka mondta a maratoni futás előtt: „Emberek, ma mindannyian egy kicsit meghalunk!” A pekingi versenyek sokszor eszembe juttatták a lélek birodalmát. Nincs a világegyetemben hasonló esemény, amely annyi érzelmet csalna ki az emberből, mint az olimpia. Nevezhetjük ezért a „sírás ünnepének” is.
Szereplésünk margójára. Igaza lehet Márai Sándornak, hogy Kolumbusz kiabáló matrózgyereke – Föld, Föld! (helyettesítsük be a Földet a győzelmet jelentő ujjongással) – örökké bennünk él, minden emberben; csak néha elalszik az árbockosárban.
Végezetül: befejeződött az olimpia, oda a szalonspiccünknek!
Wellor
Réka, Réka Rékuci, közel kerül hozzá a Peti!
