(a csoda véget ért-e )

Én nem tudom, emlékszik-e rá a nyájas olvasó, hogy valamivel több mint egy évvel ezelőtt ezeken a hasábokon tettem közzé kérésemet hajléktalan barátom, Dzsíbíszi befogadásának ügyében. Akkor, karácsony előtt, akadt egy idős hölgy, név szerint Disztl Jánosné, aki szállást adott Dzsíbíszinek Óbuda legeslegvégén, egy kis kerti víkendházban. Ez a jó cselekedet és kettőjük találkozása valóságos csoda volt, az elmúlt évben olyan kapcsolat alakult ki közöttük, amely már-már anya-fiúi viszonyra emlékeztetett, és a bizalmatlan, a számkivetettséget szinte kereső hajléktalanban rég feledni látszott érzéseket ébresztett fel. A nyolcvannégy éves Eta néni, aki valamikor vagány taxisofőr volt, s hajlott korában is kocsit vezetett, nemcsak befogadta őt, de gyakran adott neki meleg ételt, megengedte, hogy nála fürödjön, többször elvitte magával, ha bevásárolni ment, anyagilag is támogatta, hogy ne kelljen minden éjszakát kukázással töltenie. Cserébe semmit sem várt el, talán csak annyit, hogy napi kapcsolatban maradjanak.
Dzsíbíszi egy idő után majdhogynem családtagnak számított, s ettől egész lénye, megjelenése, sőt talán gondolkodása is megváltozott. Ha használhatom ezt a szót, konszolidálódni látszott, s kialakult benne valami otthonos ragaszkodás. Igyekezett viszonozni Eta néni iránta megnyilvánuló jóindulatát (aki Istikémnek szólította), hazahordta a kukában talált kenyeret, húst, s mindenfajta kidobott élelmiszert. Etette a kutyákat, a macskákat és a tyúkokat. Szabad bejárása volt a „nagy házba”, s állítása szerint Disztl néni többször megkérte, hogy álljon ki az autóval a garázsból, ezzel egykori lényére emlékeztetve Dzsíbíszit, aki ugyanis, sok évvel ezelőtt, hivatásos sofőr volt, s elbeszélése szerint vitorlázógépen repült és ejtőernyőzött is a rég tovatűnt időkben. Engem hajlékra szert tett barátom hetenként egyszer felkeresett, beszámolt helyzetéről, főként arról, mennyire megszerette Eta nénit. Örömmel kellett megállapítanom, hogy J. B. C. alig-alig hasonlít egykori önmagára, a körülményekhez képest felettébb tiszta volt, ruházata rendezett, arca frissen borotvált, haja rövid, tekintete nyílt. Beszámolói, hogy úgy mondjam, összeszedettek voltak, mentális állapota is javulni látszott. November elejétől kezdve, sajnos, egyre többször arról beszélt, hogy a néni rosszul van, a lába dagadt, időnként elesik (nemegyszer ő tette viszsza az ágyába), s azt mondogatja: „Istikém, ha orvost hívok, akkor engem kórházba visznek, s nem kerülök többé haza…”
Amikor egyszer találkoztunk, Disztl Jánosné kifejezte nekem óhaját: szeretné úgy intézni, hogy „védencünk” az ő halála után is ott maradhasson a kerti házikóban. „Erről papírt is szívesen adok” – mondta, de Dzsíbíszi szeméremből ellenezte, hogy ez megtörténjen. Várjunk vele, mondta mindig.
És december elején egy este halálsápadtan jött fel hozzám: Eta néni meghalt aznap éjjel. A házat lezárták, Imre bácsit kórházba vitték. Ő csak úgy tud bemenni a „nagy házhoz”, ha átmászik a kerítésen lévő lyukon. Továbbra is eteti az állatokat, de nem tudja, hogy a szomszédok nem nézik-e ezt rossz szemmel. „Nagyon-nagyon fáj – ismételgette –, elveszítettem a pajtásomat. Eta néni nekem barátom volt, s kicsit olyan, mint az anyám. Őt sajnálom, nem is annyira magamat.” (Itt le kell írnom: Disztl Jánosné csodálatos ember volt. Életem során az övéhez hasonló természetes nagylelkűséggel nem találkoztam.)
Telefonáltam a kórházba, ahol élettársa, Imre bácsi fekszik (aki valószínűleg örökli Disztl Jánosné hagyatékát). Az orvos azt mondta, magatehetetlen, valószínűleg az önkormányzat gyámot jelöl ki számára. Dzsíbíszi karácsony előtt azt mondta: „Meglátogatom az öreget a kórházban, nehogy azt higgye, hogy hálátlan csavargó vagyok.” Egy évet töltött azon a helyen. Egy évig tartott a karácsonyi áldás és csoda. Hogy most mi lesz, én nem tudom…