Jánosáldás

December huszonhetedike Szent János evangélista napja. Jézus legkedvesebb apostolának névünnepe a karácsonyi nagy ünnepkörhöz kapcsolódik az egy nappal korábbi, Szent István-emléknappal együtt. Régen az egyház – Bálint Sándor néprajztudós szavaival – fékezni akarta a pogányságból megtért népeknek a téli napfordulóhoz kötődő mágikus mulatságait, kicsapongásait. A Szent István áldásának és különösen a Szent János áldásának eredeti szándéka az volt, hogy a pap által megszentelt borral csillapítsák a zajos áldomásokat, a meghitt családi ünnep hangulatát megtörő tivornyázást. „Hogy a mulatság, vigadozás, amelyet úgysem lehetett volna kiirtani, legalább tisztes korlátok közé kerüljön, István és János oltalma alatt szelídebbé váljon” – olvashatjuk a szakrális népélet nagy tudósának idézett munkájában (Karácsony, húsvét, pünkösd. Budapest, 1976). A különösen Erdélyben kedvelt István-napi köszöntés, az istvánolás, majd a következő napi jánosolás, János-köszöntés középkori jámbor hagyománya, az első szent vértanú és főleg a szent apostol pohara – poculum Sancti Ioannis – néven emlegetett liturgikus cselekmény az újkorban egészen átalakult profán vigalommá. E megromlott szokást már 1663-ban mérges szavakkal szapulta a debreceni kálvinista professzor, Martonfalvay: „Ördög, ördög, be sok számtalan Istvánt és Jánost vittél pokolba Szent István és János napján a sok István és János pohara által… Miért nem hagytok békét azoknak az innepi köszöntéseknek, mellyekben csak a Jéhovának neve motskoltatik?” A szóban forgó köszöntőket a katolikus Bálint professzor sem részletezte, de protestáns kollégájánál azért megértőbben viszonyult a tárgyhoz: „A hangulat megkövetelte, hogy diákok, kántorok, iskolamesterek verses köszöntőivel tiszteljék meg az Istvánokat, Jánosokat a régi hagyomány nyomán.” Az évet búcsúztató és az új esztendő beköszöntét váró emberek áldomása sok szállal kötődik a népélet más, régi hagyományaihoz is, mint a regöléshez és különféle egészségvarázslásokhoz, s aligha véletlen, hogy e szokások éppen az ország legrégebben folytonosan lakott vidékein maradtak életben a legtovább: Zala és Vas megye nyugati peremén, a Székelyföldön, Moldvában és a palócság körében, az északi – nógrádi, gömöri – gyepűk mentén.
Vége-hossza nincs a János evangélista nevéhez fűződő egyházi kötődésű és népi ihletésű hagyományoknak Európa-szerte. Tekintélyes könyvtárat töltenének meg a főként a premontrei szerzetesek által a XI. századtól bajor, porosz, cseh, lengyel és magyar földön elterjedt szent áldás – calix Ioannis sacer, Johanniswein, Johannisminne, Minnetrunk stb. – művelődéstörténeti, hitéleti és néprajtudományi forrásai és feldolgozásai. Legújabban a magyar borászkodás és borkultúra látványos minőségi forradalma hívta elő a múltból a lappangó jánosáldás szokását a poharazást berekesztő – vagy éppen fondorlatosan repetázó – köszöntgetések, koccintások formájában. Sok jó helyen a valóságos, pap közreműködésével történő boráldást is a mai napon ülik meg, az alkalomhoz illő ünnepi körülmények, de azért nem eltúlzott ájtatosság mellett.
Ne feledkezzünk meg azonban a mai nap hőséről, névadó szentjéről, János apostolról, akinek különleges személyét és szakrális jelentőségét mindjobban elhomályosítja a fentebbi, profánná lett kultusz. János galileai zsidó volt. Apja Zebedeus, anyja Salome; bátyja, az idősebbik Jakab apostol később a spanyolok és más hispán országok védőszentje, a compostelai zarándokok lelki iránytűje lett. János családja halászattal foglalkozott, Jézus a Genezáret-tó partján járva találkozott első tanítványaival, köztük Jánossal, aki ettől fogva a haláláig elkísérte mesterét. Jézus a „mennydörgés fiainak” nevezte a bátor lelkű, haragvó természetű fivéreket, az utolsó vacsora asztalánál – mint a szepességi Pál mester 1508-ban faragott lőcsei főoltárának predelláján – mégis angyalarcú ifjúként látjuk elszenderedni János apostolt, fejét a Megváltó baljára hajtva. Szellemét már az ókori hittudósok a sas szárnyalásához hasonlították. Pázmány egyik híres prédikációjában abban a képességében emeli Jánost evangélista pályatársai fölébe, hogy míg a többi három Krisztus földi emberségének eseményeiről és tanulságairól tudósított, Szent János a lényeget ismerte és hirdette: Krisztus isteni mivoltát. Ezt pedig csak a mindennél élesebben látó és magasabban szárnyaló, fenséges madár vehette észre. János evangélista ikonográfiai ismertetőjele a királyi sas. Az 1300-as években a Nyugat-Dunántúl gótikus templomait építő és gyönyörű, ihletett falképekkel kifestő művész, Aquila János önmaga személyét is névadó szentjének jelképével, a sassal (=aquila) örökítette meg.
Szent János evangéliumának utolsó három fejezete Jézus Krisztus kálváriájának, feltámadásának és megmutatkozásának az egyetlen, valóságos szemtanú által megírt krónikája. Az ifjú apostol – Jézus végakarata szerint – Szűz Mária fogadott fiává lett. Ő a katolikus egyház felépítményét tartó négy oszlop egyike Péter, Pál és Jakab apostolok társaságában, szobrát a középkori templomokban a krucifixet tartó keresztgerendán – a lettneren – helyezték el. Ő az egyetlen tanítvány, aki nem halt mártírhalált, hosszú földi pályáját csodás események, megmenekülések kísérték. Domitianus uralma alatt forró olajba vetették, majd mérgezett itallal próbálták eltenni láb alól, mindhiába. Jánost választották tehát szent patrónusukul a jámbor olajfőzők és a mérgezést szenvedettek – ő legyen irgalmas a mai borpancsolókhoz és ételmérgezőkhöz is! –, a régi képeken kelyhet tart a kezében, amelyből gonosz kígyó tekergőzik elő. Szent János Patmosz szigeti száműzetése alatt átélt látomásait, Károli Gáspár szavaival, a Mennyei jelenések könyvében írta le. Huszonkét fejezetből álló Apokalipszise az emberiség történetének legtitokzatosabb írása. Félelmetes jelképei, sejtelmes üzenetei csaknem két évezrede foglalkoztatják az utódokat, a hit, a szellem és művészetek mindenkori kiválóságait. János próféta aggastyánkort megérve, hatalmas idők és események hiteles tanújaként, a Krisztus utáni 100. év táján halt meg Efezusban, a mai Törökországban.
Egy kissé messzire kerültünk a most esedékes jánosáldástól, de várjuk ki a végét! Az egyik Szent Jánossal ma este önfeledten koccinthatunk, kegyes oltalmát, közbenjárását kérve rászoruló szeretteink, barátaink, ivócimboráink és a magunk javára, míg a másik Szent Jánost olvasván hideglelősen borzongunk, hiszen az esztendő minden rút napján itt van velünk, mindennap látjuk rémisztő vízióit, halljuk mennydörgő fenyegetéseit, tudatlanul is idézzük kultikus mondatait, misztikus számjegyeit. A metró mozgólépcsőjén ma éppen El Greco festményéről néz ránk, szinte észre sem vesszük a sok hitvány, pillantást sem érdemlő reklámkép között (a kép a madridi Pradóból érkezett pár hetes vendégségbe a Szépművészeti Múzeumba). Tavaly visszhangtalanul, hírverés nélkül jelent meg egy gyönyörű könyv, a címe: Szent János írása szerint való evangélium. Károli bibliafordításának az eredeti hangalak megtartásával, mai helyesírás szerint átírt változata, Karátson Gábor író, festőművész negyven akvarelljével és kísérő tanulmányával. A képek az evangélium üzenetei, a hívő és gondolkodó művész vizuális eszközeivel kifejezve. A képek is tudnak szólni. Valahogy úgy, ahogyan „János beszél, vagyis hát Jézus szól – írja a szerző –, vagyis a szél, úgy, mint azt a Nikodémusszal való beszélgetésben ő maga jellemezte: ’Az szél az hová akar fúni, fú, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnét jő és hová mégyen…” Ugye, ismerős a szöveg? Hát persze. A. A. Milne verse, Koncz Zsuzsa előadásában, a Micimackó-kultúrkörből. Ilyen kerek a világ. Meg hozzá ez az ige:
„Én vagyok amaz igaz szőlőtő, az én atyám szőlőben való munkás.
Minden szőlővesszőt, valamely énbennem gyümölcsöt nem terem, kimetsz, és mindent, valamely gyümölcsöt terem, megtisztít, hogy több gyümölcsöt teremjen” (János XV. 1, 2.). Ez azért, lássuk be, elég szigorú feltételekhez kötött áldás, különösen a mai világban. (Karátson Gábor könyve a Helikon kiadásában kapható, úgyszólván ajándék áron.)