Negyedszázaddal ezelőtt vásárolt Kieselbach Tamás galériatulajdonos, műgyűjtő egy tordai cserépbögrét a feketetói vásáron, s a bögre – ahogyan a könyvbemutatón felidézte – ma is a keze ügyében van, ragaszkodik hozzá, mert „tiszta lélekkel készült, őszinte és hiteles”. Jó lenne, ha az ilyen értékeket minél többen megismernék, szeretnék – ezért is támogatta a könyv megjelenését. Egyébként nem nehéz szeretni a szép népi kerámiát, közöttük az Erdélyben készült darabokat, a magyar festészet olyan nagyjait is megihlették, mint Csók István, Perlrott Csaba Vilmos vagy épp Czóbel Géza. A múltból hoznak üzenetet, fogalmaz a könyv másik ajánlója, az MTA korábbi elnöke, Vizi E. Szilveszter, más eszközökkel kifejezhetetlen mondandót hordoznak. Fontos, hogy újra és újra találkozzunk velük, hiszen, idézi a tudós a költő Kányádi Sándort: „Aki megért és megértet, / Az egy népet megéltet.”
Vagy talán többet is. Hiszen Erdély népi kerámiaművészetéről szólva szász, magyar és román értékekről beszélünk, ahogyan azt Kresz Mária is megjegyezte egy 1961-es munkájában. Mindezek után nem meglepő, hogy a kötet elején szép XIX. századi metszetet találunk az egyik leghíresebb szász fazekasközpontról, Nagyszebenről. Csupor István, a Néprajzi Múzeum kerámiaosztályának vezetője sorra veszi a szász, majd a székely fazekasközpontokat, s kitér a román fazekasságra is, igaz, mivel ők elsősorban hétköznapi használati tárgyakat készítettek, csak utalásszerűen. Fontos a tanulmány, még fontosabb azonban a hatszáz színes fotó, amelyeken a tárgyak megjelennek. A legtöbbet közülük Molnár Endre építészmérnök, gyűjtő készítette, az ő képei jelentették a kiindulási alapot a könyv létrehozói számára, e felvételeket azután hat magyar, nyolc román, egy német múzeum és tucatnyi magángyűjtő tárgyairól készült képekkel egészítették ki. Jellegzetes tárgytípusok, színek, motívumok írják körül egy-egy fazekasközpont karakterét, követhetőek a szarvas motívum alakváltozásai éppen úgy, mint az életfa, madár, gránátalma és más motívumok módosulásai. Megjelenik a kalapos király, II. József, s még a szabadságharcot leverő „muszkák” sem hiányoznak a tordai tálak némelyikéről. Olyan remek darabokkal találkozunk, mint a Fekete-Körös-völgyi magyar kerámia gazdag múltjára utaló 1736-os úrvacsora- korsó, a telegdieké 1844-ből, nagyváradi városképet ábrázoló 1819-es tál. A cégkancsók feliratai persze elsősorban a közös mulatságra hívnak, amely a jól végzett munka után jár mesternek, legénynek egyaránt. Egy ilyen feliratos céhkancsó alighanem a kötet létrehozóinak (szerkesztő: Vörösváry Ferenc) is kijárna, még akkor is, ha két hibát is elkövettek: nem tárgyalja a kötet a híres erdélyi kályhacsempéket, s nem közlik a képaláírások a tárgyak méretét. Az első hiba orvosolható lenne azzal, hogy a tervezett további kötetek – Holics, Magyarország, a Felvidék, illetve a habánok kerámiaművészete – mellé egy újabbat illesztenének. A második csorbát talán a következő kötettel terjesztett melléklettel lehetne kiköszörülni. Egyébként pedig, ahogyan a dipsei céhlegények kancsóján olvasható, „Jöjj, szőlő nemes nedűje, éljen az egész testvéregylet!”.
origo.hu
Kemény üzenetet küldött Gyurcsány volt felesége, szorul a hurok Magyar körül
