Parasztpolgár nemesek

Rómaiak és más pusztítók. Talán egy város sem állt a történelem olyan kitüntetett, ugyanakkor védtelen ütközőpontján, mint az országhatárok találkozásánál, a puszta közepén „megült” Debrecen. Gondoljunk bele, micsoda politikai zsenialitás kellett ahhoz, hogy miközben a XVI. század közepe óta Erdély mindenkori fejedelmének tartozott hűséggel, azért a magyar királynak is szolgált, de a törökkel is igyekezett jó viszonyt ápolni. Ennek az lett a következménye, hogy mind a három elvárta: adózzon neki a város. Adózott is, sokszor erején felül, csak hagyják békén.
A török hosszú ideig békén is hagyta, nem úgy, mint mások, például a János Zsigmond ellen küldött császári hadsereg főparancsnoka, Lazarus von Schwendi, aki gátlástalanul megsarcolja és felégeti. Utána következett Strassoldo felső-magyarországi főkapitány, majd Caraffa császári tábornok, ekkor a település háromezer házából csak 670 maradt épségben. Nem múlt el évszázad, hogy Debrecen a siralom völgyévé ne vált volna. Amikor eljött az ideje, II. Rákóczi Ferenc pártjára állt, hova is állhatott volna, de persze ez is keserves következményekkel járt. A felkelés idején négyszer menekült el a lakosság, odahagyva mindenét, s 1706-ban Rabutin de Bussy császári tábornagy kéjelegve fosztja ki az üres várost. És még hátravolt az orosz katonaság 1849-ben történt első látogatása! Az intervenciós haderő bevonult Debrecenbe, és miként a krónikák fogalmaznak: nemtelen bosszút állt a becsületes lakosságon, és kirabolta az egyébként meghódolt várost.
Aztán következtek a románok 1919-ben. „A debreceni cívisek kalaplengetve és kendőlobogtatással fogadták a bevonuló »megmentő« románokat április 23-án. A derék »rómaiak« aztán meg is mentették őket, nemcsak a vörösektől, hanem a lovaiktól, szekerüktől, szénájuktól, barmaiktól, sőt csizmájuktól is. […] Leszerelik a gőzmalmokat; a vagongyárnak fele berendezését elszállítják, a fémipargyárat az utolsó szögig »evakuálják«. […] Lopnak, mint az Isten!” (Oláh Gábor: Naplók) És még hátravoltak a második világháború borzalmai: 1944. június 2-án a várost szőnyegbombázás éri, a vasútállomás és környéke romhalmazzá válik. Szeptemberben a villanytelep és a gázgyár környéke következik. Nemsokára a Vörös Hadsereg menetel az utcákon, de addigra a több mint százezer lakosból már csak huszonötezren maradtak Debrecenben.
A lakosság nem felejtette el, mire számíthat, ha idegen katonaság dagasztja a sarat az utcáin. A szenvedés, a sarcoltatás, a sok keserű történelmi tapasztalat nemzedékeken keresztül égett be az emberek emlékezetébe. Azon kevesek, akik megpróbálták a cívismentalitást elemezni, ezzel magyarázzák, hogy a debreceni ember még a közelmúltban is megvetette azt, aki vagyonával, gazdaságával dicsekedett, vagy aki kölcsönért kamatot szedett, s bolond embernek tartotta, aki a pénzét nem a ládafiába vagy a matrac alá dugta, hogy bármelyik pillanatban futni lehessen vele.
A veszélyérzet a zsigerekbe épült, s valami megfoghatatlan lelki készenlét hatotta át a lakosságot. Valószínűleg ehhez a sok tűzvész is hozzájárult. Talán nincs még egy városunk, amelyik annyiszor égett volna le, mint Debrecen. Legutoljára 1811-ben, akkor viszont kétszer is. A legnagyobb veszteség 1802-ben érte, akkor a belváros legszebb utcái, házsorai hamvadtak el, s a tűz martaléka lett az András-templom (ennek helyén épült fel a Nagytemplom) és a kollégium régi otthona.

ADJON ISTEN SZERENCSÉS JÓ NAPOT! A vendégek, átutazók vagy éppen 1849-ben a Debrecenbe menekült kormány tisztviselői és családtagjaik mind rácsodálkoztak a debreceni emberek hasonló építkezésére, karakterére és öltözködésére. Hogy nézett ki a cívisviselet? Széles karimájú fekete kupeckalap, magyar szabású, sötétkék ruha (esetleg sötétkék posztóköpeny is), meleg évszakokban pedig bő ujjú ing, térden alul érő fehér vászongatya és állógalléros, ezüstgombos mellény. Télen a juhászbunda, fürtös guba járta. Az idős cívisek még az 1910-es években sem szakítottak az ősi viselettel. A nők számára szintén régi magyar szabású, fekete és sötétszürke ruha volt kötelező, télen pedig a csípőig érő kisbunda. A hajukba gyöngyös pártát tűztek.
Sokaknak feltűnt, hogy mindkét nembeliek között sok a lobbanékony, kövér ember, nyers modorúak és szerfelett zárkózottak. Legfontosabb erkölcsi mércéjük a puritánság – a tüntető puritánság, miként ezt többen megfogalmazták –, amely a debreceniség másik tápláló forrása. Ez ugyanúgy a kálvinista szellemiségből fakadt, mint a munka és a takarékosság kettős szentsége. A parasztpolgár munkakultuszának lényege a célszerűség és a szorgalom. A becsületes ember reggeltől estig dolgozik, minden feladatot tisztességesen elvégez. Ezt a törvényt nemcsak magára nézve tartotta kötelezőnek, hanem a napszámosaira is. A cselédet családtagnak tekintette, szállást adott neki, együtt étkezett vele. (Az alkalmazottak hadát egyszerűen csak lakóknak nevezték, polgárjoguk nem volt, így házat sem vehettek. A jogok töredéke illette meg őket. Hasonló volt a helyzet a város árkán kívül letelepedett úgynevezett hóstátiakkal is. A ház nélküliek lényegében jobbágysorban éltek, azzal a különbséggel, hogy szabadok voltak.)
Jellemző, hogy a városban még az országszerte szokásos „alázatos szolgája!” köszönés sem tudott meggyökerezni, helyette az „adjon isten szerencsés jó napot!” járta. Azt tartották, hogy télen este hét-, nyáron pedig kilencórai harangozás után becsületes ember nem jár az utcán. Vasárnap és ünnepkor mindenkinek kötelező volt templomba menni. A hagyományos templomi ülésrendet még a XX. század elején is megtartották! A szórakozást lenézték, de nem is volt hol szórakozni, a mesterbálokon kívül csak a családi ünnepek adtak rá alkalmat, ilyen volt a névnap, eljegyzés, esküvő, keresztelő és a disznótor, továbbá az egyetlen közös ünnep, a pünkösd második napja.
Végeredményben a városkép, a lakosság egyaránt a különállást sugározta. A debrecenieket a „kiváltságos jogállás, a vallási egység, a nyelvi azonosság, a jelentős lélekszám, a gazdasági és kulturális autonómia együttes hatása olyan etnikai csoporttá formálta, amelyhez hasonlót sem tömegben, sem minőségben a magyarságon belül az időben nem lehetett találni” – foglalta össze Balogh István a debreceniség lényegét, amely egyébként olyan nyomással nehezedett a város lakóira, amely alól lehetetlen volt szabadulni.
A debreceni polgár jogait és kötelességeit a XVIII. század elején írásba foglalt eskü tartalmazta. Ez másfél évszázadig volt érvényben! A jogok teljes körét egyedül a taksát befizető polgárok élvezték. Ők házat vagy házas telket vehettek, köztisztviselőket választhattak, erdőhasználat (vadászat, tűzifa), kaszáló s 12–36 holdnyi, ház után való föld illette meg őket a város hatalmas kiterjedésű zálogos birtokaiból, valamint örökös határából, és persze ingyenesen legeltethettek is a hortobágyi pusztákon. E kiváltság makacs védelme akadályozta meg később a Hortobágy felosztását és felszántását! A polgárjog egyébként nem öröklődött, csak az özvegyekre szállt életfogytig. Amennyiben az utódok cívisjogot akartak, ezt ugyanúgy kérelmezniük kellett, mint a betelepülni szándékozó idegeneknek.
A közös földből mindenki megkapta a neki járó hányadot, így a kereskedők, iparosok is. Ennek sajátos, egyedülálló életvitel lett a következménye, hiszen mesterségük gyakorlása mellett kénytelenek voltak gazdálkodni. Ha ez valamiért nehézségbe ütközött, vagy éppen nem voltak rászorulva, majorosokat, napszámosokat foglalkoztattak, esetleg árendába adták a gazdaság egy részét. (Ezek a „kisbérletek” alapozták meg a szegény, de feltörekvő emberek egzisztenciáját.) Magyarán: iparos, kereskedő, pap, tanító, ügyvéd egyszersmind szántóvető és állattenyésztő is volt. Az iparosok kevésbé, de a parasztpolgárok közül sokan vállalták a kétlaki életmódot, hiszen a háztartás és a mezei gazdaság messze esett egymástól. A család állandó lakóhelye a városi ház volt, a mezei szállást csak az idénymunkák idején lakták, hét végére azonban hazajártak. Később, a XIX. század elején a városi ház feladása hívta életre a tanyarendszert. (Az esküvők hetven százalékát november és március között rendezték, ugyanis akkor volt legkevesebb a mezőgazdasági munka.)
A két világháború közötti debreceni kiadványok még fontosnak tartják megjegyezni, hogy a polgári jog adományozását a város soha nem törölte el, de amióta bárki vehet házat Debrecenben, szünetelteti. Talán bíztak abban, hogy visszatér a régi jó világ? Nem tért vissza. A Matricula Civium utolsó bejegyzése 1901-ben történt.

ÉRMELLÉKI SZÜRETEK. A város hosszú ideig tartó fénykorában debreceni cívisnek lenni maga volt a gyönyörűség. A környékről, de az egész Tiszántúlról, sőt a távoli vármegyékből a városba áramló kisbirtokos vagy éppen földönfutóvá lett nemesség boldogan vedlett át földművelő, állattenyésztő polgárrá, ez adott neki és családjának biztonságot. Ha nemesembert engedtek letelepedni a református világítótorony árnyékába, az se lehetett más, csak a többiekkel egyenlő cívis. De még a céhes névsorokat elemezve is az derül ki, hogy egész sereg nemesember vált kereskedővé vagy iparossá, sőt bizonyos céhekbe csak nemesek tömörültek, ilyen volt például a vásári szabó, szűrszabó és gubacsapó céh, de a sertésvágók (ez külön szakma volt!), cserzővargák és csizmakészítők között is szép számmal akadtak. Sajátos helyzet. Annál is inkább, mert a nemesi családok nem is törekedtek arra, hogy státusukat kimutassák, ez nem fért össze a polgárság plebejusi felfogásával, azzal, hogy a cívisköztársaság egyenlőségét bárki is megbontsa. A város árkán belül fabatkát sem értek a nemesi kiváltságok. A magisztrátus irataiban, a református egyház anyakönyveiben általában nem is jelölték a nemesembereket, akik a hagyomány szerint egyébként is büszkébbek voltak arra, hogy debreceni polgárok lehetnek.
A város sajátos törvényeken alapuló működését tanulmányozva mégis azt látjuk, valamit azért jelentett a nemesi tekintély, hiszen az elöljárók között a nemesemberek folyamatosan jelen voltak. A városi hivatal se számított mindig kenyérkereső foglalkozásnak, szolgálat volt, „nobile officium”, s ennek vállalásában is élen járt a nemes iparos réteg. Kerekes Mihály asztalosmestert háromszor, Balyik Andrást – szintén asztalos – tizenegyszer választották főbírónak. A krónikás Bartha Boldizsár főbíró nemes szűcsmester volt. És sok nemes iparos szolgálta a civitast mint szenátor vagy utcakapitány.
Miután a XIX. század elején összeírták azon nemesek nevét, „kiknek a Tek. és Ns Vármegyében a civilis funduson kívül Facultásuk vagyon”, tudjuk, hogy a debreceni nemesi családok közül több is rendelkezett szőlővel az Érmelléken – ez tradíciónak számított; az érmelléki szüretek az irodalomba is bevonultak –, ilyenformán a vármegyei közbirtokossághoz is kötődtek, sőt előszeretettel házasodtak be a környékbeli nemesi családokba. A fiatalok aztán Debrecenben vásároltak házat. A város nemessége a Bihar vármegyei karokhoz és rendekhez tartozott, ugyanakkor több olyan család is élt a városban, amely Szabolcs vármegye előtt igazolta a nemességét. Az 1847-es összeírás 740 debreceni cívisnemes nevét tünteti fel!
Debrecen máskülönben egyik megyéhez sem tartozott, sőt a hagyomány szerint éppen kettő határán feküdt: a Csapó utca alsó fele még Bihar volt, de a felső már Szabolcs. A város egyébként 1876-ban lett az akkor alakult Hajdú vármegye székhelye.
Folytatjuk