Egy következmények nélküli ország

Április 14-én megtörtént az, aminek nem lett volna szabad megtörténnie: Gyurcsány Ferenc kezdeményezésére a szocialista képviselők konstruktív bizalmatlansági indítványt nyújtottak be Gyurcsány Ferenccel szemben, s minden politikai és társadalmi tiltakozás ellenére az indítvány megkapta a parlamenti többséget, s ezzel Bajnai Gordon lett a kormányfő.
Történt ez annak ellenére, hogy a választópolgárok szinte kétharmada, a köztársasági elnök, a pénzügyi körök, baloldali közéleti szereplők, az egyházak, külföldi értékelők és az ellenzék egyöntetűen az előre hozott választásokban látták az egyetlen helyes megoldást. A szocialisták és a szabad demokraták ismét szembementek a demokrácia normáival és erkölcsével, mert még egy évet mindenáron hatalomban kívántak maradni.
A válság azonban itt maradt velünk, s ezzel nem pusztán egy átmeneti, egyéves kormánynak, hanem a legkésőbb 2010-től társadalmi felhatalmazással rendelkező kormánynak is szembe kell néznie.
Először a politikai válságról.
A politikai válság külső, látványos megjelenése az, hogy a 2006-os választásokkal, illetve pontosabban a balatonőszödi beszéd nyilvánosságra kerülésével az éppen csak bontakozó magyar demokráciát súlyos megrázkódtatás érte, s elmondható, hogy azóta Magyarországon egy köztes, félig demokratikus, félig diktatórikus politikai állapotban vergődünk. Bátran kijelenthető az is, hogy Magyarországon, ha jogilag nem is, de politikai és erkölcsi szempontból illegitim volt a Gyurcsány-kormány, és az lesz a Bajnai-kabinet is.
Fontos azonban, hogy a felszín mögött lássuk meg a politikai válság mélyebb, belső okát is. Ez pedig az, hogy amíg az intézmények szintjén többé-kevésbé megtörtént a politikai rendszerváltás, a demokratizáció, addig az emberek, a szubjektumok szintjén ez – legalábbis részben – elmaradt. Márpedig elemi, evidens igazság az, hogy az intézményeket emberek működtetik és töltik meg élettel, tartalommal. Egy intézmény addig tölti be, teljesíti a neki szánt funkciókat és célokat, amíg az azt működtető személyek a célok és funkciók szerint végzik a dolgukat. Abban a pillanatban, amikor az intézményben tevékenykedő emberek az eredetihez képest más célra és funkcióra használják az intézményt, avagy az intézményt már nem tekintik intézménynek, átalakulnak vagy felborulnak az institucionális keretek. Konkrétan, a politikára vonatkoztatva: ha a demokratikus intézményrendszert nem annak céljai és funkciói szerint működtetik a politikusok, a hatalmi elit tagjai, abban a pillanatban már nem beszélhetünk valóságos demokráciáról, s minél jobban eltérnek az elit tagjai a normáktól, annál inkább közelítünk a diktatúrához. Gondoljunk csak arra, hogy például az 1936-os sztálini alkotmány formailag elismerte az emberi és állampolgári jogokat – a sztálini rendszert azért mégis csak óvatosan neveznénk a szabadság birodalmának… De a magyar, kádári szocialista „demokráciában” is volt parlament és voltak választások, mégsem vádolnánk azzal a pártállami rendszert, hogy abban szabad választások zajlottak.
Mégis, mi az oka annak, hogy nem alakult ki a demokratikus intézményeknek megfelelő demokratikus magatartás? Az, hogy a rendszerváltás nem járt együtt a pártállami, kádári politikai elit háttérbe szorulásával. A rendszerváltó Antall-kormánynak sem ereje, sem szándéka nem volt az, hogy elitcserét hajtson végre, s az első Orbán-kormány sem volt elég következetes a nélkülözhetetlen személyi átalakulások végigvitelében. Ennek következtében pedig lényegében változatlan összetételben felszínen maradt a pártállami diktatúrát irányító politikai gárda, s ezzel együtt felszínen maradt, megmaradt egy politikai magatartásmód, amelynek a dolog természetéből adódóan kevés köze van a demokratikus normakövetéshez. Ez a hatalmát átmentő politikai garnitúra nem a demokrácia, hanem a diktatúra politikai gyakorlatát sajátította el, s a demokrácia intézményeit a kádári politikai magatartásmóddal töltötte meg. S miután már 1994-ben visszakerültek a kormányzati hatalomba, hogy 2002-től tartósan megszerezzék maguknak ezt a hatalmat, egyáltalán nem kell csodálkoznunk, hogy a demokrácia cégére alatt valami egészen más történik, mint amit a cégér sugallna. Ráadásul nagyon fontos tényező, hogy nem pusztán egy-egy pártállami politikus maradt mintegy mutatóban a demokráciában, hanem szinte az egész garnitúra itt maradt, ami azt jelenti, hogy a posztkommunista politikai elit a mai Magyarországon ismét hálózatot, networköt képez, átjárva a politikai, gazdasági, önkormányzati, kulturális, média- és – nagyon nem utolsósorban – titkosszolgálati szférákat. A mai modern networkkutatások pedig feketén-fehéren bizonyítják, hogy az egyes társadalmi rendszerek, így a politikai rendszer működését, tartalmát és jellegét leginkább a hálózatok határozzák meg. Ergó, amennyiben a pártállami politikai elit és annak hálózatai ragadták meg újra tartósan a hatalmat és irányítják az országot – márpedig ez így van –, akkor lehet, hogy az intézmények státusa, jogállása megváltozott ugyan, de a valóságos működésmód nem.
Sokféle látványos példát lehetne hozni a pártállami politikai magatartásmód továbbélésére, de a leglátványosabb és legveszélyesebb a megszerzett hatalom mindenáron való megtartásának igénye. Olyan országokban, ahol a demokratikus normák érvényesülnek, a Gyurcsány-kormánynak jóval régebben távoznia kellett volna, mégpedig önszántából. Legelőször rögtön az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után, majd a brutális rendőri attakokat követően. De a tavaly márciusi népszavazás után is dukált volna ez, miként az SZDSZ kilépése, a parlamenti többség elvesztése következtében is. Ehhez képest tavaly ősszel Lendvai Ildikó már arról beszélt, hogy ha nem lesz elfogadott költségvetés, akkor az előző évi költségvetéssel dolgoznak tovább és maradnak kormányon. De a pénzügyi és gazdasági világválság sem rendítette meg a miniszterelnököt és embereit, nem zavarta őket, hogy kisebbségi kormány ilyen helyzetben képtelen hatékony válságkezelésre, s az sem volt probléma számukra, hogy immáron kvázi államcsőd közeli állapot alakult ki Magyarországon.
Mindezekből a példákból a hozott, örökölt pártállami, kádári mentalitás a kiemelendő: az, hogy a szocialisták, akárcsak a diktatúrában, most is a hatalom természetes birtoklóinak tartják magukat. A hatalomgyakorlás számukra privilégium, amelyet holmi zavaró ellenzék nem befolyásolhat és nem veszélyeztethet, s ha mégis megteszi, hatalommániával vádolják meg őket, majd felhívják a figyelmüket arra, hogy zárkózzanak fel a kormány céljaihoz és segítsék azok megvalósítását, mert ha nem teszik, gáncsoskodónak, s a megbékélés ellenségeinek állítják be őket – ez volt az a módszer, amellyel annak idején a különféle társadalmi szervezeteket belekényszerítették a Hazafias Népfrontba.
Összegezve, a politikai válság legmélyebb oka az, hogy a kormányzati hatalmat tartósan a posztkommunista hálózat birtokolja, amely diktatórikus, pártállami, s nem pedig demokratikus módon működteti a politikai rendszert.
Másodszor – nem lévén közgazdász – sokkal rövidebben a gazdasági válságról.
A külső okokat jól ismerjük: felborult gazdasági egyensúly, növekvő költségvetési hiány, egekbe szökő államadósság, a gazdasági növekedés leállása – s mindehhez jött a pénzügyi és hitelválság, amely reálgazdasági krízissé szélesül. Jól tudjuk mindannyian: 2002-ben még az EU-hoz csatlakozni kívánó országok között az elsők voltunk, mintaadó ország, az utóbbi hét év szocialista kormányzása alatt pedig a legfőbb gazdasági mutatókban a nyolc csatlakozott közép-európai ország versenyében sereghajtók lettünk, s szégyenszemre lassan Románia és Bulgária is megelőz bennünket.
Miért alakult ez így? A mélyebb, belső okokat ismét a rendszerváltásban kell keresnünk. Először is, a spontán privatizáció, sőt, még az Antall-kormány időszakában zajló privatizáció során óriási vagyonvesztés érte Magyarországot. Potom pénzekért, mélyen leértékelve jutottak az állami vállalatokhoz egyfelől a volt pártállami nómenklatúra tagjai – s ilyen módon is átmentették hatalmukat a rendszerváltás utáni időszakra –, másfelől a külföldi cégek; Bokros Lajos annak idején ezt a folyamatot erkölcstelennek nevezte és a leállítását követelte. (Lásd 1990-es írását a Magyarország Politikai Évkönyvben.) Magyarország így gazdasági szempontból egy legyengült ország lett. Másodszor, az akkor húszmilliárd dolláros, bődületesen nagy államadósság elengedését nem vetette fel az Antall-kormány a Nyugatnak, pedig akkor erre utóbbiak nyitottak voltak. Sajnos, az Antall-kormány e tekintetben is jogfolytonosságot vállalt a Kádár-rendszerrel, s ezzel alapvető hibát, sőt bűnt követett el. Mindehhez hozzájárul a 2002 óta hatalmon lévő szocialista kormányzatok óriási mértékű további külföldi hitelfelvétele, amellyel Magyarországot teljesen kiszolgáltatottá tették.
Végeredmény: vagyon nélküli, gyenge állam, manipulált piac, amelyet a multik dominálnak, gyenge hazai vállalkozások, óriási korrupció a posztkommunista hálózatok összefonódása által, totális eladósodás. Vagyis: szocialista piacgazdaság helyett névleg létrejött a kapitalizmus Magyarországon, ám ez a kapitalizmus szinte működésképtelen, mert hiányzik belőle a valódi verseny, s ezáltal képtelen megvédeni önmagát a külső, negatív hatásokkal szemben, s különösen így van ez világválság idején.
Harmadszor az erkölcsi válságról.
Mondjuk ki: azok az erkölcsi normák, amelyek a legfontosabb kötőszövetét adják a jól működő demokráciáknak, Magyarországon romokban hevernek. Nem állítható, hogy 2002 előtt minden rendben lett volna a demokratikus normák betartása terén, ám ami azóta következett be Magyarországon, arra már Közép-Európában is aligha van példa. Megszűnt az az alapvető követelmény, hogy a politikusok felelősséget vállalnak hibáikért és bűneikért, korrupciós ügyeikért, mutyizásaikért, amelyeket szóban vagy cselekedetben követtek el; megszűnt a felelősségvállalás intézménye, amely pedig a demokráciák nélkülözhetetlen eleme. S ami a legdöbbenetesebb, hazánkban immáron létjogosultságot nyert egy olyan szemlélet is, hogy a politikusoknak is joguk van önös érdekeiket követni, s ha nyilvánvaló viselt dolgaikra, korrupcióikra fény derül, és kibújnak a felelősség alól, azt is lassacskán természetesnek, „érthetőnek” tekintjük a közvéleményben.
Az erkölcsi válság tehát elsősorban a következmény nélküliségben mutatkozik meg, ám ennek mögöttes okaira is ki kell térnünk. A magyar erkölcsi válság hátterében megítélésem szerint az áll, hogy a rendszerváltás során nem történt meg, illetve elmaradt a történelmi igazságtétel és az elszámoltatás, a rendszerváltás nem húzott világos választóvonalat diktatúra és demokrácia között. Sem az Antall-kormány, sem az Alkotmánybíróság nem segített abban, hogy világos cezúrát húzzon az új hatalom a két rendszer között, amihez feltétlenül hozzátartozott volna a régi rendszer irányítóinak legalább morális számonkérése és háttérbe szorítása. Ez lett volna egy igazi rendszerváltás természetes logikája. Megmutatni azt a közvéleménynek, hogy kik a múlt rendszer felelősei, s kik azok, akik az új rendszer felépítői, s a kettő között egyértelmű vonalat kellett volna húzni. Ez azonban nem történt meg, elmosódott a határ gyilkos és áldozat, felelős és ártatlan, megfigyelt és megfigyeltető között, azaz, nem jöttek létre a rendszerváltás erkölcsi alapjai, kritériumai. Az igazságkritériumok kibeszéletlenek, feldolgozatlanok maradtak, s ez mind a mai napig rányomja a bélyegét mindennapjainkra.
Sokak szemében a mai napig „egykutya” az MSZP és a Fidesz, nem lát érdemi különbséget Orbán és Gyurcsány között, nem ütközött meg Medgyessy szt-tiszti múltján, sőt, még Havas Szófia 1956-ellenes kirohanása sem váltott ki semmilyen visszhangot a hazai közvéleményben. Az erkölcsi válság tehát nap mint nap megmutatkozik a következmény nélküliségben, ami mögött azonban az áll, hogy a rendszerváltás során nem jöttek létre az új rendszer morális, normatív alapjai, az igazság biztos fogódzói. Helyette itt maradt nekünk a nyúlós-nyálkás kádári érték és norma nélküliség, szilárd közösségi normák helyett az atomizáltság és individualizáció.
Végezetül tegyük fel a nem könnyű kérdést: hogyan lehetne kijutni ebből az egyszerre politikai, gazdasági és erkölcsi válságból, amely egyre jobban veszélyezteti országunk jövőjét?
A válaszhoz hadd utaljak vissza a korábban elmondottakra. Azt állítottam, hogy Magyarországon csak formailag, intézményileg jött létre a demokrácia, az uralkodó kormányzati elit működése okán a valóságos működés, a tartalom diktatórikus elemeket mutat fel. Azt is állítottam, hogy erős nemzeti piacgazdaság helyett kiszolgáltatott, vagyonvesztett, külföldiek által irányított, manipulált piacgazdaság van, eladósodott, eszköztelen állammal. S azt is állítottam, hogy a demokráciának nem jöttek létre az erkölcsi alapjai, a cselekvések normatív fogódzói. Vagyis, nem kevesebbet állítok, mint hogy csak formailag történt meg a rendszerváltás Magyarországon, tartalmilag, a lényeget tekintve nem. Azaz, húsz éve a kádárizmus, a Kádár-rendszer prolongálódott, amiben vagyunk, az rendszerszinten nem más, mint posztkádárizmus.
S ebből már következik a megoldás: vissza kell térni az alapkérdéshez, s meg kell valósítanunk a rendszerváltást; ami nem sikerült 1989–1990-ben, annak sikerülnie kell 2009–2010-ben. És hogy ki végezheti ezt el? A politika mellett a most bontakozó, szerveződő, véleményét és szándékait egyre gyakrabban és szervezettebben megmutató civil társadalom, civil kezdeményezések válhatnak erre alkalmassá. Ők adhatják azt a bázist, amelyre támaszkodva, belőle merítve jöhet létre egy, a nemzeti érdekeket következetesen és kompromisszummentesen képviselő kormányzat – reményeim szerint ősszel megtartandó, előre hozott választásokkal –, amely kormányzatnak éppen e civil erőre támaszkodva lehet és lesz ereje megvalósítani a nélkülözhetetlenné vált, gyökeres változásokat.
Itt az ideje Orbán Viktor 1998-as elhíresült mondását némileg korrigálni: Több mint kormányváltás, s nem kevesebb mint rendszerváltás!

A szerző politológus