A Kóka-rejtély, avagy az SZDSZ agóniája

Az MDF 1990-ben megnyerte a választásokat, az SZDSZ pedig a második erőként rangsoroltatott. Akkor köttethetett meg az Antall–Tölgyessy-paktum, ha emlékszünk rá, amely elindította a hazai politikában a kamarillapolitika, az elvtelen háttéralkuk, mutyik láncolatát. És legfőbb eredménye az volt mindennek akkor, hogy elvarratlanul hagyta a szálakat, szőnyeg alá söpörte az elmúlt rendszer összes bűnét-szennyét. Az MSZP nyolc százalékot szerzett akkor, most minden esélyük megvan arra, hogy ezt a „szép” eredményt megismételjék 2010-ben.
Számomra az egyik legnagyobb pszichológiai rejtély, hogy az SZDSZ rendszerváltó öreg rókái miként engedhették a párt élére a minap megbukott Kóka Jánost, ezt a fiatal, naivan csillogó tekintetű orvost, ráadásul dilettáns műkedvelő „gazdaságpolitikusként” még gazdasági miniszteri tárcát is adva neki. „Dübörgött a gazdaság”, amikor már minden épeszű ember látta, hogy nagyon nagy a baj, és közben ott kóklerkedhetett a kormányban Kóka János. Nem mintha Gyurcsány nem lett volna hasonszőrű dilettáns kókler, három év alatt sikerült is e duónak az országot a tönk szélére juttatnia. Aztán ott volt még Draskovics, a jogászból lett pénzügyminiszter, hasonló tehetséggel és közgazdasági tudással. Nem mintha utóda, Veres János magasabb kvalifikáltságot árult volna el magáról.
Most mindenki a korábbi béremelésekre mutogat. Dávid Ibolya, afféle kamikaze stratégaként előszedte a poros-naftalinos talonból az egyszer már levitézlett Bokros Lajost, és persze keményen ostorozza mind a Fidesz minimálbér-emelését 2001-ben, mind a Medgyessy-kormány száznapos programját, azon belül is a 2002. szeptemberi közalkalmazotti béremelést. Ezeknek semmi köze a mostani problémákhoz, elég csak megnézni az infláció alakulását: a legnagyobb béremelések után csökkent leggyorsabb mértékben ez a mutató. Vagyis nem igaz a bérinflációról szóló mese, hozzáteszem: soha nem is volt igaz. Ezt már a nyugati közgazdasági irodalom megnyugtatóan tisztázta egyébként, megcáfolva a bér-ár spirál dogmáját. Csak Simor András jegybanki elnök riogat még nálunk bérinflációval, jelezve fantasztikus makrogazdasági felkészültségét.
Visszatérve Bokros Lajoshoz, a pécsi egyetem közgazdasági karán tartott év elején egy előadást, annyi szamárságot régen hallottam egy csomagban, se kérdezni, se hozzászólni nem volt kedvem, mert a közgazdasági kétszerkettő-ákombákom szintjére kellett volna lemennem, hogy megmagyarázzam neki Milton Friedman vagy Theodore W. Schultz, netán a magyar Jánossy Ferenc elméleti eredményeit, amelyekkel megcáfolnak mindenfajta restrikciós, nadrágszíj-összehúzó politikát, rámutatva, hogy a humán tényező leértékelésére sem modernizációs, sem egyensúlyteremtést nem lehet alapozni.
A hazai közgazda-közvélemény csődjének tartom, hogy ezeket az elméleti eredményeket nem ismerik, nem is tanítják egyetemeinken, tisztelet a fehér hollóként mindig felmutatható kivételeknek. Ellenben tömik a diákok fejét a rég idejétmúlt mainstream dogmákkal, húsz-harminc évvel ezelőtt írt középszerű nyugati business school-tankönyvekből átvéve, és folytonosan továbbragozva. Mint „bérinfláció”, meg „beruházás vezérelte”, „export vezérelte” növekedés és hasonló szamárságok. Mit várunk gazdaságpolitikusainktól, ha közgazda guruink is leragadtak egy körülbelül harminc évvel ezelőtti szinten? Most a Reformszövetség osztotta az észt, olyan „felkészült” gazdaságpolitikusokkal, mint Békesi László, aki egyszer már pénzügyminiszterként (1994–95) bizonyította tökéletes alkalmatlanságát. A Mindentudás Egyetemén elmondott előadása ugyanolyan szamársággyűjtemény volt, mint amilyen Bokros említett előadása a pécsi egyetemen. Hogy miként adhatta a Reformszövetségnek nevezett grémium bóvlijához a nevét három akadémiai elnök is? Ez is rejtély a számomra. Persze történész, atomfizikus és agykutató, akik a maguk területén fantasztikusat alkottak. De hát suszter maradj a kaptafánál! – mondták már a régiek…
Visszatérve a Kóka-jelenségre. Nehéz magyarázatot találni, a pszichés talányokat megfejteni, hogy egy kis dilettáns „senkiből” hogy lehet pillanatok alatt országos politikus, gazdaságpolitikus ebben az országban, ebben a korban. Miért erősödött fel a rendszerváltás után ennyire a mi társadalmunkban a kontraszelekció? Ha ezt megértjük, akkor megértjük országunk, nemzetünk sanyarú helyzetének tényleges okait, és elkezdődhet a diagnózis felállítása után a helyes terápia. Talán meg kellene értenünk végre azt, hogy a restrikciós, nadrágszíj-összehúzó, megszorító terápiák teljességgel alkalmatlanok a gazdaság (és a társadalom) krónikus betegségeinek kezelésére, sőt több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hoznak. Harminc év és négy ilyen szerencsétlen „csomag” (1979–82, 1987–89, 1995–96, 2006–2009) tökéletes eredménytelensége talán rádöbbenthetné végre gazdaságpolitikusainkat és közgazda guruinkat, hogy a gazdaság mélyáramait (főként elavult makroszerkezetét!) kellene rendbe tennünk a fogyasztás és elosztás felszíni szféráinak kapargatása helyett. És még annyi tanulság az elmúlt három évtized csődjéből, hogy a humán tényezőt kell végre értékén megfizetni ahhoz, hogy végbemehessen a valódi modernizáció és felzárkózás.
Közben hallgatom „a szavak ereje” rádióban Csiha Judit egykori privatizációs miniszter (1997–98) elmélkedését arról, hogy nem baj a privatizált vagyon világméretekben egyedülálló, 90 százalékos aránya hazánkban. Nos, éppen ő kotyogta el a parlamentben 1997-ben, hogy hétmilliárd dollár (nem elírás: dollár!) privatizációs bevétellel nem tud a Horn-kormány elszámolni. Magyarán: ennyit sikerült szétlopni a közvagyonból. Ha ez befolyt volna bevételként, és ennyivel csökkenthettük volna adósságállományunkat… Mellesleg Csiha Judit a Tocsik-ügyben besározódott (ám felelősségre sohasem vont) Suchman Tamást váltotta ama miniszteri székben. Akinek regnálása alatt, ugye, ama hétmilliárdocska (dollárban!) szőrén-szálán eltűnt…
Témánkhoz ez még annyiban kapcsolódik, hogy Suchman Tamás indította el Medgyessy buktatását 2004 nyarán (fölszólította, hogy távozzon), és csinált ezzel királyt Gyurcsányból. Gyurcsány aztán afféle trójai falóként bevitte a szocialista kormányba az SZDSZ programját. Kiszolgáltatva az országot újra a nemzetközi nagytőkének és a hazai komprádor burzsoáziának. Az ismert „eredménnyel”. A farok csóválta a kutyát, és ehhez a szocik szégyenszemre szolgaian aszszisztáltak. A (baloldali) választók most fizetni fognak ezért. Ne feledjük, a nemzetközi nagytőke és az említett hazai komprádor burzsoázia (ama nemzetközi tőke függelékeként) egyáltalán nem érdekelt semmiféle béremelésben (és nyugdíjemelésben), a humán tényező megbecsülésében, ezért nem tűrték sem az Orbán-kormányt, sem a Medgyessy-kormányt.
A Kóka-jelenség, valamint az SZDSZ végső agóniája, afféle kis magyar bohózatként, számomra ilyesfajta tanulságokkal szolgál. Legyen vége a kontraszelekciónak, emelkedjen ki végre a valódi tehetség és tudás! Mert ez az országunk, a nemzetünk kilábalásának záloga. Erkölcsi megtisztulás nélkül ez nem megy. Remélhetőleg a következő kormány megkezdi a valódi bajok orvoslását, és véget ér a felszín kapargatása, a pótcselekvés, a dilettantizmus és az erkölcstelenség korszaka.

A szerző közgazdász, egyetemi docens