Az angol festő Velencébe érkezik

L Á T - H A T Á S Első alkalommal rendeztek önálló kiállítást Magyarországon a modern festészet egyik legnagyobb előfutára, William Turner (1775–1851) alkotásaiból. A Szépművészeti Múzeum Turner és Itália című tematikus tárlata, amelyen több mint nyolcvan alkotás szerepel, Ferrara és Edinburgh után némileg módosított összeállítással érkezett Budapestre, a hagyatékot őrző Tate Britain közreműködésével.

Első alkalommal az 1790-es évek közepén festette meg akvarellel Joseph Mallord William Turner a Vezúvot, az előtérben a San Salvatore-kolostorral. Második alkalommal 1817-ben a Nápolyi-öböl partja felől ábrázolja az éppen kitörő vulkánt. A harmadik akvarell 1819-ben készült a Nápoly: Róma feliratú, színes tanulmányokat tartalmazó vázlatkönyvbe. Ez befejezetlenül maradt, az előtér felrajzolt épületrészletei azonban jelzik, hogy milyen figyelmesen, minden apróságra kiterjedő figyelemmel dolgozott a művész a vázlat elkészítése során.
Mindig is így tett, jelzik rajzvázlatainak ezrei, a különböző helyszíneken papírra vetett akvarelljeinek százai. A lapok, amelyeket azután kalandos útjai végére érve hazavitt a ködös Albionba, kiváló alapanyagot adtak ahhoz, hogy rézmetsző mesterek készítsenek belőlük sokszorosított grafikát – mindig a nagyon, már-már kibírhatatlanul igényes mester felügyelete alatt –, vagy éppen a Royal Academy népszerű kiállításain többnyire nagy sikerrel szereplő, gyorsan magángyűjtők tulajdonába kerülő festmények szülessenek belőlük.
Szinte a megszállottságig kíváncsi, szüntelen új motívumokat kereső mester volt William Turner, s felkészültségét is szinte megszállottan igyekezett tökéletesíteni. Mindez már elég lett volna talán ahhoz, hogy nagy művész legyen, de ráadásul eleve csodagyerek volt, aki legkorábbi ránk maradt műveit tizenkét évesen festette meg, s édesapja borbélyüzletének kirakatában kínálta eladásra. Édesapja kiváló menedzsere maradt később is, talán ennek köszönhető, hogy Turner korán vagyont szerzett, s később megengedhette magának, hogy a legpénzesebb vásárlót is visszautasítsa. Egyébként nem nagyon tűrt meg maga mellett senkit, apját kivéve, akivel harminc éven át együtt lakott – zsenialitása mellé, úgy tűnik, nemcsak kiváló üzleti érzék, hanem jó adag bogarasság is társult. És kivételes akaraterő is, amit arról az arcképről is leolvashatunk, amelyet névrokona, Charles Turner készített róla 1856-ban: erőteljes álla, sasorra, dús szemöldöke láttán nehezen tudjuk eldönteni, hogy mire figyel erősebben: a szeme előtt megnyíló tájra, vagy arra a vízióra, amely benne élt e tájról – mielőtt talán még látta volna azt.
Először ugyanis csak 1802-ben érkezett olasz földre (kihasználva az alig egy évig tartó francia–angol fegyverszünetet), s csak Aostáig jutott. 1819-ben fél évet töltött a félszigeten, akkor szinte mindent megnézett, amit Paestumtól északra festőnek látnia kell. 1828-ban Róma volt a cél, ezúttal nemcsak látni, de műveit bemutatni is. Élete nagy kudarca volt ez, elismerés helyett gúny volt az olasz reakció a déli napfény ragyogását visszaadó festményeire. És mégis, bárhol, bármit festett is később, egyre inkább azok a sárgán izzó felületek domináltak képein, amelyeket az Aventinusról megfigyelt romok látványa ihletett.
Vagy éppen Velence fénye. Pedig élete során alig négyszer vagy ötször járt ott, nem töltött el egy hónapnál több időt. De hát Velence nem véletlenül volt a festők városa, Turnerre is felszabadító hatást gyakorolt. Elég összevetni Canalet-tóval, hogy érezzük, a részletek helyett mennyire a párában föloldódó tónusok uralkodnak a képein, még akkor is, ha a dózse hajóra szállását, a tenger szimbolikus eljegyzését ábrázolja, s elég összevetni az 1830-as, illetve 40-es években készült alkotásait, hogy lássuk az épületek körvonalait, a gondolák, a vitorlás hajók formáit hogyan burkolják be fokozatosan, hogyan emelik ki a tér és az idő koordinátái közül a színek. És már nem az a fontos, hányszor utazott Itáliába, hány napot töltött, hány jól eladható képtémát talált Turner Velencében, hanem az, hogy itt festett műveivel, elsősorban 1840-es akvarelljeivel vagy az 1840–45-ös Velence a Santa Maria della Salute-templommal ért el a művészi csúcspontra. Ahogyan a tárlatot kísérő katalógus szerzője, James Hamilton írja, viszszanyerte bátorságát a fény és a víz megfestéséhez, ami olyan remekművek sorához vezetett, mint az 1844-es Eső, gőz, sebesség vagy az 1850-es Látogatás a sírnál, a kiállítás legkésőbbi, 1850-es olajképe.
(Turner és Itália, Szépművészeti Múzeum, október 25-ig.)