Beszélünk még?

Nyilván a nagy meleg teszi, hogy kiélesedik az ember füle, és ingerült lesz attól, amit máskor elnyel a jótékony feledés. Ezeken az oldalakon néhányszor írogattam a divatos szószörnyetegekről, az ellehetetlenítésekről, a csinálásokról, az ijesztgetésekről, a ledegradálásokról meg a legoptimálisabbról. Minek? A nyilvánosságot újabban gátlás nélkül rongálják azok a szereplők, akik eeee-zve vagy őőőő-zve újabban aaaa-zva nyögdelik végig mondanivalójukat, ugyanakkor hihetetlen, de hasonlóan cselekszenek a magukat kőkemény vérprofinak tartó sajtómunkások is: médiacsillagok, riporterek, újságírók. Valaha, valakik egy pillanatra elgyengültek, és hagyták, hogy beszédzavaros, beszédhibás egyének vidáman belakják a képernyőt, illetve a mikrofont. Tapasztaljuk, hogy nemcsak erősen raccsoló szereplőkkel találkozunk, de rosszul hangsúlyozó, betegesen hadaró, álmosítóan nyafogó férfiak és nők kérnek szót nap mint nap, próbára téve az idegeinket. Nemrégiben készült egy felmérés, amely szerint az aktív szókincsünk szégyenletesen apad. Egy képzett felnőtt 8000-9000 szót használ a hétköznapokban és körülbelül háromszor ennyit ismer passzívan. A nagyon művelt magyar 150 ezer szót ismer, és ennek kilencven százalékát képes aktiválni. Az általános iskola ötödik osztályától gyorsulna fel a szókincs szaporítása, ehhez viszont sokat kellene olvasni. Olvasnak az ötödikesek? Nem tudjuk, de azt igen, hogy az a generáció, amelyik a wazze-köcsög-verda háromszögben éldegél, cirka háromezer szót használ. Nem szégyen ez. Csak akkor kellemetlen, ha kiemelt figyelemmel kísérjük a híradókat és a hírműsorokat. Mintha a riporterek is megálltak volna szókincsük gyarapításban, és készségük egyre kopik, de nem fejlődik. Tudjuk, hogy az információ akkor jó, ha rövid, tömör, közérthető és közhasznú. Ami nem jelenti azt, hogy kicsontozott párbeszédektől kell szenvednünk egyazon sémába öltöztetve. Riporter: Miniszter úr! Miniszter: Nem nyilatkozom! Riporter: Csak annyit, igen vagy nem? Miniszter: Nincs mondanivalóm. Riporter: Igen vagy nem, köszönöm, a szó a stúdióé. Egyéb változat: Riporter: Államtitkár úr, kirúgják, vagy marad? Államtitkár: Majd tartok egy sajtótájékoztatót! Riporter: Kirúgják, vagy marad? Államtitkár: Ne állja el az utamat! Riporter: Köszönjük, államtitkár úr, hogy nem nyilatkozott…! Még egy extrémitás: Riporter: Azt szeretnénk megkérdezni. Képviselő: Álljon félre, kérem! Riporter: Csak azt szeretnénk… Képviselő: Álljon félre, kérem! Riporter: De csak azt… Képviselő: Rendőr! Rendőr! A viszony nem most romlott meg. A sajtó és a hatalom duettje soha nem volt felhőtlen, de legalább mind a két fél tudta, mi lenne a dolga. Most viszont a legcsúnyább médiaháború dúl, ami nem személyek és táborok, hanem csatornák, lapok és szóvivők között folyik. Amióta a baloldal Medgyessyvel hatalomra jutott, azóta dívik ez a megalázó gyakorlat. A kormány és a kormányzó pártok aktuális szereplői elvből nem állnak szóba az ellenzék médiájával. Nem volt ez feltűnő, amíg nem létezett a Hír TV és az Echo TV. Azóta sikk odavakkantani, hogy „és ezeknek” nem nyilatkozunk. Ezért a tévések igyekeznek minimalista kérdéseket feltenni, hátha két lépcsőfok között kapnak egy civilizált választ. A nagy csapda, ha a riportert nem hívják vissza, levegőnek nézik, lefejelik, kigúnyolják, elzavarják. Ennek a csúnya háborúnak vagyunk passzív szemlélői, mert a hatalom a törvényben előírt tájékoztatási kötelességét a hajára keni, a riporter meg egy hiányos mondatért cserébe felnyalja a lépcsőt.