– Mi a magyar kulturális programsorozat koncepciója?
– A fesztivál mintegy százhúsz eseményből áll. Van egy narratíva, amihez – úgy gondoltam – nagyon következetesen ragaszkodnunk kell. Mi alapvetően a huszadik század vége és a huszonegyedik század elejének magyar kultúráját, alkotó- és előadó-művészetét, illetve kortárs művészetünk múlt századi gyökereit az 1900-as évekig visszatekintve az időben kívántuk bemutatni Amerikában. Tehát a magyar modernitás a kulturális évad fő témája. Nem a nyers tradíció áll a koncepció középpontjában, hanem az, hogy ki mit kezdett vele, mert ahhoz, hogy éljen egy kultúra, kezdeni kell vele valamit. Így például fellépett Palya Bea, aki a magyar népdal gyökereit is meg tudja mutatni, és azt is, hogy merre építkezett tovább. Ugyanígy Lajkó Félix sem tradicionális népzenész, de a múlt és a hagyomány benne van az ő kompozícióiban is. Bartókról is részben úgy gondolkoztunk, hogy Kurtág Györgyöt kértük fel – aki még nem járt Amerikában –, írjon zenedarabot, amelyet nagy sikerrel be is mutatott Hommage á Bartók címmel a Kongresszusi Könyvtár nagy hírű színpadán, ahol Bartók is fellépett 1940-ben.
– Az a jelenség, hogy a városiasodás, a technicizálódás miatt a tradíció, a közösségi művészet pusztul, össze kell gyűjteni a rendelkezésre álló technika segítségével, archiválni kell, és be is kell mutatni, sőt időnként visszatanítani a hagyomány feledékeny korábbi képviselőinek, éppúgy része a modernitásnak, mint a kortárs individuális művészet. És csak ezzel együtt teljes az áramkör, ha valóban a magyar modernitásról beszélünk. Én meg is kérdeztem erről népzenészeket, és mindenki azt felelte, hogy kortárs előadóművésznek tartja magát.
– Nagyon érdekes, amit mond, és tényleg sokat gondolkodom ilyesmin, és teljesen értem is, de ön is értse meg, hogy ez a folyamat egy kultúra belső ügye. A New York-i szervezőknek nem lehet akármit eladni. Itt hatalmas a verseny, rengetegen jönnek, hogy megmutassák magukat. Amikor tárgyaltam a szervezőkkel, arra törekedtem, hogy a koncerteket saját programként fogadják be. Sok mindenkit ismernek már Amerikában, például a Muzsikás együttest is, és azt mondják, nézzünk most valaki mást, például Palya Beát. Azt is lehet persze, hogy kibérelek egy koncerttermet, fizetem a műszakot, a rezsit, a marketinget, és azt viszem, akit csak akarok. De erre sem pénz, sem szándék nem volt. Minden koprodukcióban készült.
– A kultúrát, a kultúraközvetítést úgy képzelem el, hogy közel hozza egymáshoz az embereket. A magyarokat az amerikaiakhoz és viszont, de összeköti egymással az anyaországot és a tengeren túl élő magyarságot is. Ezzel szemben alig van, aki itthon tudna arról, hogy külföldön hol van magyar kulturális évad, pedig önök az ő adóforintjaikból gazdálkodnak.
– A hazai sajtóban számtalan cikk megjelent. Mintegy hatszáz írott és elektronikus megjelenése volt az évadnak eddig, a Magyar Nemzetben hét cikk jelent meg.
– De itthon szinte nem olvashattak, hallhattak olyan előadóról, olyan alkotóról, akivel könnyen azonosulhattak volna, és átélhették volna, hogy a számukra is nyilvánvalóan legjobb teljesítményeinkkel vagyunk jelen Amerikában. Az Állami Népi Együttes tavaly például fergeteges sikert aratott az észak-amerikai földrészen, s a diadalsorozatot szerették volna folytatni, csak támogatást kértek volna az utaztatásukhoz, s önöktől azt a választ kapták, hogy már elfogyott az évadra felhasználható pénz.
– Éppen az utaztatás kerül a legtöbbe. De mi nem úgy gondolkoztunk, hogy akkor legyen az Állami Népi Együttes vagy legyen operett, mert akkor azt Magyarországon is értik. Mi az amerikai igényekhez próbáltunk igazodni, gyökeret verni egy olyan nehéz terepen, mint New York, és ha ez sikerül, márpedig a fesztivál eddig nagy siker, akkor a jövőben már másokat is elhozhatunk.
– Más forrásokból úgy tudom, hogy New Yorkban például magyar táncház működik, amelynek közönsége felerészben nem kinti magyar, hanem amerikai.
– Igen, a táncház jó, de ez az a bizonyos nyers hagyomány, amiről beszéltem, és mi az erre épülő újabb lépéseket akartuk megmutatni.
– A kinti magyarság jó része is úgy érzi, hogy nemcsak az a fajta magyar kultúra maradt ki a programból, amivel ő azonosulni tud, hanem ők, emigráns magyarok, akiket méltatlanul elhanyagolunk mi, anyaországiak, is kívül rekedtek ezen az áramkörön.
– Szerintem egyáltalán nem mindenki. A New Brunswick-i magyar közösség vezetőjével, Molnár Ágostonnal nagyon jó kapcsolatokat ápolunk. Részben az ottani archívumban összegyűjtött fantasztikus anyag felhasználásával készült Forgács Péter Hunky Blues című filmje, amely a múlt századelőtől a negyvenes évekig mutatja be a magyar bevándorlók történetét. Ezt a filmet már többször is telt házzal vetítettük, ősszel Magyarországon is moziba kerül, s aztán a tévében is látható lesz. A jövőben pedig folytatjuk a munkát, szeretnénk feldolgozni a magyar emigráció későbbi hullámait, köztük az ’56-osok történetét is.
– És Magyar Kálmán, aki végül – miután látta, mi nem fér bele önök szerint a programsorozatba – úgy döntött, az önök által szervezett évaddal párhuzamosan amerikai turnéra viszi az Állami Népi Együttest, Balogh Kálmánt, Pál István Szalonnát és másokat?
– Magyar Kálmán profitorientált programszervező. Amit tesz, bizonyára jól teszi. A mi céljaink mások.
– New Brunswickra visszatérve, úgy tudom, hogy mivel az archívum épülete beázik, jó ideje ponyva alatt tartják a páratlanul értékes magyar vonatkozású dokumentumokat. Mint befolyásos, bejáratos ember nem gondolt arra, hogy gesztust gyakorolva némi támogatást szerezzen az anyag biztonságba helyezésére?
– Érdekes. A New Brunswick-i könyvtár tiszta, száraz, példásan rendben tartott épületben van. De ha a határokon túlra kell támogatást adni, én inkább gondolnék Erdélyre, mint a jóval tehetősebb Amerikára.
– Az önök által felsorolt programok között szerepelnek a PEN-klub kerekasztal-beszélgetései is. Mi az évad szervezőinek a része például ezekben a programokban?
– Mi tárgyaltuk végig, és ajánlottuk nekik a magyar küldötteket.
– Nem emlékezetes számomra Babarczy Eszter egyetlen novellája vagy verse sem.
– Ő az evolúció-revolúció szekció munkájában vett részt, a magyar rendszerváltozásról beszélt mint esszéista és eszmetörténész.
– Azt is elképedve olvastam, hogy a magyar írótársadalomból kit találtak a legalkalmasabbnak arra, hogy a hazakép irodalmi formálódásáról beszélgessen nyugat-európai és dél-amerikai literátorokkal. Az olvasó kedvéért hadd idézzek egyik jellemző verséből: „Mért fázott meg a giliszta? / Mert nadrágját eldobta. / Mért dobta el nadrágját a giliszta? / Mert kihízta. / Itt az újabb naci, / A régit elviszi a maci.”
– Nem tartom szerencsésnek, ha egy életműből kiragad egy sort. Mindenkiről életrajzot, kiajánlót küldtünk ki, és Garaczi László Pompásan buszozunk című kötete alapján a szervezők azt mondták, ez jó, ez a hang kell nekünk. Garaczi felelős gondolkodó, felnőtt ember. Sikere volt.
– De gondolom, nem sorakozott ott Garaczi anyaga mellett egy Kányádi Sándor-, egy Szőcs Géza- meg egy Csoóri Sándor-életrajz. Vagy netán Dobai Péteré.
– Ez csak egyórás beszélgetés volt, az ön által felsorolt alkotóknak ezek a keretek szűkösek lettek volna. Egyébként terveim között szerepel, hogy a jövőben dolgozzak más írókkal is.
– Egészében úgy érzem, hogy ebben a magyar évadban egy szűk kör alkotómunkáját sikerült csak megmutatni, javarészt olyanokét, akik messze nem reprezentálják a mai magyar kultúra teljes spektrumát. Mi ez az önök részéről? Kulturális forradalom? A múltat végképp eltörölni?
– Dehogy. Egyáltalán nem. Sőt amint látja, valamikor az ön által említett nevek is sorra kerülnek. De ők is, akiket meghívtunk, részei a magyar kultúrának, és ezt el kell ismerni.
– Beszéljünk a huszonnégy centis lószoborról, amely Leonardo műhelyében készült, de nem az ő keze által. Magyar vonatkozása annyi, hogy a Szépművészeti Múzeum tulajdonában van. Már csak a szobor kora miatt is érdekel, hogyan illeszkedik a fentebb vázolt narratívába. Gondolom, nem a toposz alapján, amely szerint lovas nemzet vagyunk.
– Ennek az évadnak az is a tétje, hogy felvegyük a kapcsolatot múzeumok kurátoraival, szakértőivel, szervezőkkel, vagyis olyan emberekkel, akik később már számolnak a magyar kultúrával és a múzeumok gyűjteményeivel. A Szépművészeti Leonardo-szobra tudományos ritkaság. A washingtoni National Gallery, a világ egyik legjobb múzeuma ingyen ajánlotta fel a százezer dollárt érő vizsgálatot, amelynek eredményét nagyon izgalmas kiállításon láthatja a közönség, a Leonardo-iskola által gyártott lószobor inspirálta több más lószoborral együtt, amelyek a világ nagy gyűjteményeiből valók. Az eddig nagyon sikeres kiállítás címe: A budapesti ló – A Leonardo-rejtély.
– Így sem érzem, hogy ennek a lóutazásnak a magyar kultúrát reprezentáló évad keretei között lenne a helye. Bevallom, a bajuszverseny apropóját sem találom az önök narratívájával összevetve, de a magyar kultúra bemutatásának a keretei között sem. A huszadik század összesen talán ha három bajuszra emlékszik a művészeti életben. Salvador Daliéra, Frida Kahloéra és Mona Lisáéra, amelyet Marcel Duchamp rajzolt neki.
– Ne mondja, hogy nem érti. Hát ez humor. Ez egy vicces verseny volt. Mindenki nagyon élvezte. Az iparművészek az interneten tanulmányozták a bajuszviseleteket, és azok alapján fantasztikus bajuszokat építettek maguknak. Aki ott volt, érezhette, milyen egy szabad ország, amelyik tud magán is nevetni.
– Miért, mi a vicces abban, hogy bajusz? Vagy hogy magyar bajusz?
– Szép és jókedvű a bajusz. Ráadásul nagy divat is most a New York-i fiatalok körében.
– A jókedvről jut eszembe: a programban többestés kabaré is szerepel.
– Ugye, szeretné tudni, mi lesz ez a több előadásból álló program? A helyszín egy varieté, ahol egy rendező révén kértünk fel amerikaiakat, hogy Magyarország kapcsán állítson össze helyi művészekkel egy varietéműsort. Lesz magyar lábzsonglőr, sanzonok, „tudományos előadás”, Gábor Zsazsa-megszemélyesítés. A Carnegie Hall ellenpontja lesz egy teljesen másfajta közönségnek.
– Mint hírlik, áltudósok is bemutatkoznak a varietéműsorban magyar találmányokkal. Éljen az irónia! Látom, erre a programra is nagyon büszke, meg gondolom, arra is, hogy a rendszerváltó fesztiválra sikerült megnyerni Laurie Andersont.
– Sőt Pattie Smithszel is tárgyalunk. A New York-i Főkönyvtár Művészet a kelet-európai rendszerváltásban címmel készít kiállítást. Ehhez kapcsolódik egy kelet-európai underground fesztivál – magyarul talán Forradalmár-keringőnek fordíthatnánk a címét –, amelyre meghívtuk az egykori szocialista tábor régi alternatív zenekarait. Megpályáztunk és megnyertünk egy amerikai pályázatot, találtunk egy koncerthelyszínt, a Poison Rouge-t, ahol örömmel befogadták a háromnapos rendezvényt.
– Magyarországról úgy tudom, a Kontroll Csoport megy. Emlékszem, az utolsó hosszú koncertjükön ők maguk mondták, hogy még soha nem fogtak le egy tiszta akkordot, igaz, nem is ezért szerettük őket.
– Tényleg nem, de hát ennek a zenének nem is ez a lényege. A mi célunk, hogy megmutassuk, mekkora hatással volt ránk, magyarokra a rendszerváltás előtti időkben az amerikai Velvet Underground. Egészében most élem csak át igazán, mit tud a mi országunk. Fantasztikus. Lehet egyébként, hogy nem minden döntésünk volt helyes, de most elmondom magának, miért csinálom én ezt az egészet. Vagy inkább mondja meg maga előbb, hogy mire gondol.
– Nem gondolok semmit. Figyelmesen hallgatom önt. Ez a dolgom.
– És némi koncepcióval kérdez. Kíváncsi rá, miért csinálom?
– Igen.
– Hazaszeretetből. Ezt a szót egy ember nagyon ritkán mondhatja ki.
– Ha már itt tartunk, meglepett, hogy a PEN-klub rendezvényein szereplő írók némelyike a vázlatos híradások szerint, ha nagyon szőrmentén is, ha oldalazgatva is, de olyasmiket mondott ki a mai magyar valóságról és a magyar irodalomról, amiről idehaza inkább hallgatnak.
– Ne vegye ezt kétszínűségnek. Ha az ember átlépi az országhatárt, nagyon gyorsan átéli, hogy nemcsak saját magát, hanem önmagánál többet képvisel. Egy országot, egy életérzést, egy történelmet fejez ki a jelenlétével.
– Mi került a legtöbbe az évad szervezése során?
– Az utaztatás, a szállítás, a marketing és a szállás. Az átlagos repülőjegyár százötvenezer forint, egy átlagos szállodai szoba kétszázötven dollár. A Katona József Színház Ivanovjában például harmincnyolc ember játszik, a díszletek is hatalmasak. Az évad eddigi programjaira egyébként kétszázharmincnégy fellépő és kurátor utazott ki.
Reform UK
Nigel Farage pártja a legnépszerűbb a brit keresztények körében
