Gyógyító közösség a Bethesdában

Mi adja a Bethesda gyermekkórház rangját? Az, hogy Közép-Európa egyetlen egyházi gyermekkórháza, s országunk nemrég hét, ma már csak két önálló gyermekintézményének egyike? Vagy az, hogy itt a szaktudáson túl hitből fakadó szeretettel is gyógyítanak, a betegek egész személyiségét, szülői hátterét figyelembe véve? Annyi bizonyos: a kormánytól mindezért csak mostoha bánásmód a „hála”.

Megrövidítette – méghozzá mindjárt tizenötmillió forinttal – az egészségügyi tárca a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórházának áprilisi, most átutalt járandóságát. Nyissunk hát be a Bethesda utcai főépület ajtaján, méltán éri-e gáncs ezt a jövő generációkkal törődő intézményt…
A Bethesda egyik fő bástyája – az epilepszia-központtal egybekötött gyermekneurológiai, illetőleg az intenzív osztály mellett –, az országos égéssérültcentrum. Aki kényszerűen itt köt ki, a szakszerű ellátáson túl alighanem többet kap.
Az egyik megégett kisgyermeknek az imént az ágya két oldalán ujjbábozott egy pszichológus meg egy önkéntes segítő; ő most a műtőben van. A másik ágyon egy sápadt kisfiú mély álomban. Egyik karján könyék fölött végződő kötés.
– Kornél valószínűleg valami forró folyadékba nyúlt bele, azért van minden egyes ujja is körülkötve – suttogja a betegszobában egy önkéntes segítő, Czoczek Erzsébet.
A nyugdíjas volt középiskolai tanár itt új hivatást talált magának. Az intézmény önkéntesalapítványának kötelékében nap mint nap bejár az égéssebészeti osztályra, ügyel a műtét vagy kötözés miatt elkábított kicsinyekre – beszélget a gyerekekkel, a legtöbbet azokkal, akiket nem látogat senki. Mesekönyvekből olvas fel nekik, sajnos van, aki életében először itt szerez tapasztalatot erről az „íratlan gyermekjogról”.
Olyan kiterjedt, önkéntes segítői hálóval, mint amilyen a Bethesdáé, más egészségügyi intézmény aligha rendelkezik. Gyülekezetek, egyházközségi ifjúsági csoportok, vallásos, Isten-kereső vagy éppen magukat ateistának valló személyek működnek közre a betegadminisztrációban és -irányításban, kertet rendeznek, kerítést festenek. Nyugdíjas orvosok, pszichológusok, ápolók is szép számmal feltűnnek a segítő alapítványban. Már csak emiatt is különleges gyógyító közegbe kerül a gyermek és a sokszor pánikba esett szülő.
Az osztály egy másik pontján olyan anyukával találkozunk, aki már négy éjszakát töltött gyermeke mellett. Németh Sándor klinikai lelkigondozó viszont bizakodó:
– A szülők sokszor emésztik magukat a saját vélt vagy valós felelősségük miatt, s ez empatikus, körültekintő lelki beszélgetésekkel oldható.
Így hát a fiatal középosztálybeli szülővel, Henriettel inkább a kórházi körülményekről váltunk szót, mintsem a fia helyenként negyedfokú égési sebeiről. Dicséri a doktorok segítőkészségét, kedvességét; a nővérekét is, akik ha átnedveződik a gyermek sebe, még az ágyhuzatot is soron kívül átcserélik. Henriett a kórházi szoba falára kiragaszthatta gyermeke kedvenc képeit, behozhatta kis tévéjét.
Az egyik műtő előtt a folyosón népes roma csoport várakozik, az ötéves Angellóért szorítanak.
– Édesapa, édesanya, testvérke, nagybácsi, sógor meg én, a nagymama: az hat – számol a kedvünkért Sebőkné Kati –, és még kilenc rokon van kint a kapunál.
S hogy Mendi Ferenc, Angello apukája miért részesíti előnyben a református kórházat…?
– Van, ahol vadak az orvosok, mogorvák, ha cigány vagy. Félreraknak, nem tudod, mennyi időre, de itt nem így van. Minden gyerekem idehordom.
Ide kívánkozik a dolgozók által emlegetett történet Fogarasi Andrásról, aki a neurológiai osztály főorvosa, a gyermekkórház tudományos igazgatója. Egy cigány kisgyermeket súlyos égési sérülésekkel hoztak a Bethesdába, szintén megégett szülei másik kórházba kerültek. A kicsi felépült, de szülei meghaltak. A főorvos örökbe fogadta az árvát – öt vér szerinti gyermeke mellé.
Több, messze világító személyes hitre lehet bukkanni e munkaközösségben, de maradjunk Fogarasi doktornál. Szűk másfél évtizede itt kezdte a pályát, itt lett nemzetközi hírű szakemberré, akit több külföldi klinika próbált már elszippantani, hiába. Hű maradt a Bethesda közösségéhez, még az ügyeleti szolgálatból sem vonja ki magát (ahogyan a főigazgató sem).
– Mivel az orvosoknak, ápolóknak az első vonalban kell helytállniuk, és viselniük a felelősséget, az ő lelki terhelésük a legnagyobb – magyarázza irodájában Rideg Gyula kórházi lelkész. – Nem tévedhetnek, mert gyermekéletekről van szó. A „felhasználókat”, a betegek szüleit akkor és ott biztosan nem érdeklik a gyógyítást nehezítő körülmények, az egészségügy sanyarú helyzete, az egyházi kórházak diszkriminációja. Ők „csak” sikert várnak el a gyógyítóktól. Dolgozóink közérzetével tehát törődni kell. Azon múlik a betegekhez, a szülőkhöz és a hivatásukhoz való viszonyuk, hogy látnak-e maguk felett spirituális erőt, vagy sem.
– Milyen gyakran kérnek lelkigondozói beszélgetést?
– Heti négy-öt alkalommal veszek fel olyan telefont, amiből orvos-lelkész találkozás lesz – mondja Rideg Gyula –, de ettől még nem lennénk gyógyító közösség, amelynek tagjai erőt adó spirituális térben érzik magukat. Évente többször vonulunk „csendes napokra” valamelyik egyházi üdülőbe. Heti egyszer pedig bibliakört tartanak a hívő kollégák. Sőt tudok olyanokról, akik minden reggel kis csoportokban imádsággal kérnek áldást napi munkájukra.
A Bethesda lelkésze a betegekkel és hozzátartozóikkal is törődik. Ha fölkérik, még helyben keresztel is. Teszi a dolgát, amelynek a gyógyításra való jó hatását nyugaton már a hetvenes években fölfedezték. De a kórházi lelkészség csak egy a járulékos – szaknyelven paramedicinális – szakmák közül, amelyekkel élnek a Bethesdában. Pszichológusok, klinikai lelkigondozók, játék- és családterapeuták, szociálpedagógusok működnek együtt a sikerért.
A hátramozdítók a kórházfalakon kívül keresendők. A Magyar Kórházszövetség számítása szerint 30 milliárd forint hiányzik az ország idei egészségügyi kaszszájából, a kórház-finanszírozás áprilistól hatályos átalakítása címén. A szaktárca ugyan hímez-hámoz, de az intézményvezetők egybehangzóan állítják: 10-15 százalékos a támogatási hiány az ágazatban. A baj nem jár egyedül: nemrég durva áfaemelés volt, nekilendült az infláció, a forintárfolyam mozgásai drágítják a külföldi beszerzéseket.
– Eltűnt ugyan az egyik hírhedt támogatási mód, de nyakunkon a másik. Ez alapján végre minden beteg után kapunk pénzt, de átlagban jóval kevesebbet – fejti ki Velkey György főigazgató, a kórházszövetség elnökségi tagja, a Magyar Gyermekorvosok Társasága főtitkára. Szerinte főként az aggályos, hogy a kórház teljesítéseinek hetven százaléka felett már nem százszázalékos, csak előre megbecsülhetetlen, úgymond lebegő finanszírozást nyújt az egészségügyi tárca. Utóbb kiderült, a hetven százalék feletti teljesítésen túli betegek ellátásáért jelenleg hetvenezer forintot ad a minisztérium. Összehasonlításképpen: eddig 146 ezer forintot térítettek egy beteg után, most átlagosan 123 ezret. Ez havi 11 milliós kiesést jelent a jó hírű gyermekkórháznak.
De van még egy „bicskanyitogató” turpisság Velkey György szerint. A járóbeteg-ellátás támogatásából a minisztérium azon a címen tart vissza pénzeket, hogy egyes szabvány szerinti kóddal rendelkező ellátási műveletekért – mint például az elaltatott beteg felügyelete a vizsgálatot követően – csak azután hajlandó fizetni, miután ellenőrizte annak dokumentációját.
– Most már csak az a kérdés, mikor jönnek ellenőrizni, és kifizetik-e valaha ezt a négymilliós járandóságunkat – kesereg a főigazgató. Majd így összegez: – Erre a hónapra csak 87 millió forintot kaptunk a teljes támogatásnak megfelelő 102 millió helyett.
A Bethesda első számú irányítója szól azokról a hátrányos megkülönböztetésekről is, amelyek kórházát annak egyházi fenntartása miatt érték. Holott a Bethesda ugyanúgy közfeladatot végez területi ellátási kötelezettséggel, mint a hasonló állami-önkormányzati intézmények. 2007 márciusában, amikor „dúlt” a nagy kapacitásátrendezés, a keresztény kórházaktól aránytalanul nagy aktívágyszám-csökkentést követeltek meg. Így a nekik járó forrást ezen a címen is csökkenthették. Ráadásul 2008 nyarától kihagyták a Bethesda és más egyházi kórházak dolgozóit az állami egészségügyi dolgozóknak járó közalkalmazotti többletjuttatásokból.
– Nem csoda – jut el a szomorú következtetésig Velkey –, hogy például családfenntartási okból kulcsemberek is elhagyták kórházunkat, másokat meg nekünk kellett elküldeni forráshiányunk miatt; kollektívánk létszáma így 360-ról 305-re csökkent.
– A látogató szemében mégsem tűnik úgy – vetjük közbe –, hogy vergődik a Bethesda.
– Feltételezhetően a betegeink sem sokat érzékelnek a gondjainkból – véli a főigazgató. – Ennek egyik oka, hogy szakmaiságra és hitre alapozott, keresztény kórház az eszményképünk. Az itt maradtak áldozatkészen hordják a megnövekedett munkaterhet. A másik ok, hogy a társadalom jóérzésű tagjai, közösségei észre veszik, hol van segítenivaló…!
Csak néhány üdítő példa a kórházvezető érveiből. A polgárok százmilliós nagyságrendben irányítják át adójuk egy százalékát a kórház alapítványának. Az egyház zsinata is jelentékeny összeget juttat intézményének. Egy vidéki gyülekezet a Bethesda egész évi burgonyaszükségletét előteremti, és teherautón föl is szállítja. Két nagy cég úgy tette referencia-kórházává az egyházi gyermekintézményt, hogy újjávarázsolta infokommunikációs rendszerét. Egy harmadik nagyvállalat az egyik kórházi osztályt újította fel. Mások fagyasztott élelmiszertermékeik árufölöslegéből juttatnak bőségesen. Mindenki saját léptéke szerint segít: több kisnyugdíjas évek óta havi néhány ezer forintot utal át a kórháznak…
Lám, itt is igazolódik a keresztény tapasztalat, hogy aki önzetlenül ad, gyakran maga is mások feléje irányuló nagylelkűségét tapasztalja. A Bethesdát értékén becsülik meg a civil és a hívő társadalomban.