Kaszinó, nádtető, kockaház

C A P R I C C I O Vagy a légkondicionálótól tüsszögünk a Balaton felé repesztő autóban, vagy a lehúzott ablakon ömlik be a légvonalban kissé hűvösebbnek tűnő dunszt. A fáradt utazó alaphangulatát nagyban meghatározza az élmény: a fővárosban betonkohóvá vált aszfalt és a füstös-párás buké menekülésre kényszeríti a békés, sokat tűrő lakosokat is. Nem kell sokat kibírnia annak, aki nyugati tavaink felé veszi az irányt. Sukoró és a Velencei-tó alig több mint fél óra.

Adoni emlékműnél letérő mellékútról gyorsan beérkezünk a falvak közé. A határszélen éppen a gabonát aratják, van, ahol már csak a tarló látszik. Mintha valami csodás szerkezet segítségével évtizedeket repültünk volna vissza a múltba: a földben maradt búzacsonkokon négy-öt kisgyerek szalad át, kezükben óriás karéj zsíros kenyér. Ha nem sietnek, a tüske beleáll a talpukba. Az idillt csak a feltünedező nádfedeles házak zavarják meg. Ezek ugyanis a lehető legmodernebb építmények, némelyik kissé hivalkodóan terpeszkedve a kerítések mögött a műparaszti tetőzettel. Még mindig jobb, mint a tájidegen mediterrán paloták, provincialitásban verhetetlen hazai újgazdagjaink önemlékművei. Persze van rosszabb is: a kádári múltból itt maradt nadrágszíjnyi telkek apró kockanyaralóikkal. Mintha a hatvanas években néhány nagyot s merészet vizionáló elme tervszerűen csúfította volna el a nádassal ölelt sekély tó part menti területeit.
Az úttól jobbra még ott van ugyan a nádas, de a környezetpusztító őrület, ha senki sem lép közbe, hamarosan felteheti művére a koronát: a vízi világot kiirtják, s a mediterrán palotáktól nem messze szállodák, műtengerpart, óriáskaszinó épül a szemérmes kerítőnőként viselkedő kormányzat csöndes asszisztálásával. A tájidegen proccon nehéz túltennie magát az utazónak, főleg, ha tudja: a tiltakozások hidegen hagyják az illetékeseket, legfeljebb egy-egy cinikus megjegyzésre futja tőlük.
Váratlanul oázisba érkezünk, a Szúnyogszigeti Halászcsárda árnyas udvarára. A Dőry család étterme valódi fogadóhangulatot áraszt, a parasztház falán lévő felirat tanúsága szerint „e helyen száznegyven évvel ezelőtt is halászok főzték híres halászleveiket,” nem messze ide pedig Jellasics hadait üldözte a honvédség. A pincér gyorsan fordul: a fröccs és a hoszszúlépés kifogástalan, s nemcsak a szárnyasokból, sertéshúsból, hanem a halételekből is nagy a választék. Csak halászléből négy-öt fajtát szolgálnak fel, így az országban manapság sajnos ritka, korhelyeknek készült változatot savanyú káposztával, tejföllel, pontytyal. A kétszáz fős kerthelyiséggel rendelkező csárda konyhája azon ritka kivételek közé tartozik, ahol a helyi sajátosságoknak megfelelően főznek, nem méregdrágán, s nem spórolósan, sajnálva a falatot a vendégektől, ahogy azt oly sok helyen tapasztalhatja az ember például a Velencei-tónál, s a Balaton körül is.
A közeli, úgynevezett népstrandon hatalmas tömeg hűti magát, vagy ejtőzik a kincset érő árnyékban, ebéd után. Miközben a hegyes köveken a víz felé egyensúlyozunk, mellettünk néhány gyerek fut el, könnyedén, nevetve. Mintha a tarlón már láttuk volna őket.