Köznapló

Július 10., péntek
Fertőzi a búzát a fuzárium, de nem kéne így lennie. A cikkírók és a tévéműsorok szerkesztői elhallgatják, hogy csaknem negyven éve kiépült egy számítógépes növényvédelmi bázis. Olyan korszerű, hogy a szakma nyugati elitje is élenjárónak tekintette.
Mára a bázisból semmi sem maradt. Az Antall-kormány agrárchampionjai szétverték a hálózatot, ahogy még sok minden mást. Így kezdődött, és oda jutottunk, hogy ismét nyomorog a magyar gazda, tőlünk nyugatra meg hahotázva mutogatnak ránk: ezek mekkora marhák! Ami értékük volt, maguk vágták gajra.
A növényvédelmi hálózatot a minisztérium főosztályvezetője, Nagy Bálint hozta létre. Módszerei kőkemények, eredményei messze hangzók voltak. Ha egy szakmai összejövetelen Európában vagy bárhol a világon fölállt, a teremben halálos csend lett.
Mindez arról jutott eszembe, hogy a magyar növényvédelem egykori első embere ma is abban a háromszobás lakásban lakik, ahol annak idején, míg a hálózatot szétverő emberek megtollasodtak.
Kíváncsi voltam Nagy Bálintra, és a kilencvenes évek közepén elmentem hozzá. Beszélgetés közben megütötte a fülemet néhány mondata: „Csak az tudja, a kémia mekkora csodákra képes, aki megkapált már egy jó hektár kukoricát. Én kapáltam eleget. Apám cseléd volt. Őket akartam kiemelni, és amit tettem, értük tettem. A fajtámért. Semmilyen beosztásban nem feledkeztem meg róluk, és nem árultam el őket.”
Valamelyik nap végignéztem a parlament bársonyszékeiben ülőket. A tartásukat. Az arcukat. Volna-e köztük, akit méltóvá tesz eddigi pályája, és van benne bátorság, hogy kimondja ugyanezt? Megállapítottam, hogy nincs ilyen. Az elmúlt hét év bársonyba öltözöttei pár rongyos forintért elárulnának bárkit és bármit.
Honnan veszem ezt? Meghallgattam Fodor Gábort, a szabad demokraták minap leköszönt elnökét. Elmondta, hogy a szocialisták és a liberálisok hibát hibára, ámítást ámításra halmoztak. Politikai bizonytalanságba taszították az országot, a kormánykoalícióban elért eredményeiket egy kézen megszámolhatják, és képtelenek lemosni magukról a korrupció vádját.
Kell ennél több bizonyíték?
Nem kell, bár van itt még valami.
Egy messziről bűzlő beruházás. A Velencei-tó partjára mulatóközpontot sundázott-bundázott ki a kormány, szemen köpve az ország szegényeit. Valahol egy nagypénzű csapat már dörzsöli a tenyerét. Még ne tegyék… Én nem csodálkoznék, ha az egyik kaszinó bejáratához Molotov-koktélt hajítana valaki. Erkölcsi okokból, kedves Draskovics, és akkor jöhetne a rossz szagú szövegeivel, hogy lám, a terroristák már a rulettezőket sem hagyják békén… Ne is hagyják, amíg ennyien nyomorognak a kaszinón kívül!
A fuzáriummal kezdtem, a gabona rákkeltő fertőzésével. A kór terjed, de annyira nem tud, mint az, amit egy szűk körű társaság terjeszt. Tudni, kik azok. Maguk vallják be, hogy elárulták az országot, szavazóikat, apjukat, anyjukat. Elképesztő, hogy még mindig ott ülnek a parlamentben. És hazudnak, hazudnak, megállás nélkül hazudnak.

Július 13., hétfő
A rádió berlini tudósítója reggel élelmiszer-hamisításokról beszélt. Egyik hamburgi kutatóintézet a szőlőcukor adalékanyagai között sertészsírt talált, közölte riadtan. És szólt sok más súlyos gazemberségről is.
A tudósító ámul. Úgy tesz, mintha kutatóintézet kéne ahhoz, amit bárki észrevehetett, ha jó karban voltak az ízlelőbimbói, a szaglása, és nem volt a szemén hályog. Már jó ideje tudni lehet, hogy az élelmiszeripar éppoly gonoszul mérgez, mint a gyilkos galóca.
Ezért sem értem a berlini tudósítót. Azt hitte, ha a vonatok pontosabban járnak, mint felénk, a pincér kabátja nem pörköltfoltos, és a rendőr ért angolul, a kontinens gazdagabb felén ez mindenre fedezet? A tisztességre és a becsületre is? Nem, barátom.
Jobb, ha tőlem tudja, a nagy gengszterek többsége jó neveltetést kapott. Tudtak mosolyogni, tudtak idézni a Szentírásból, és milliókat fordítottak jótékony célra. Észre kéne venni, hogy a világ civilizált része elé függönyt húztak a fenti gengszterek. Ezért hiszik el fölöttébb normálisnak látszó hölgyek és urak, hogy a világra a legnagyobb veszélyt az úgynevezett terrorizmus jelenti. Hogyne – az olaj világára.
A jenkik ezért vonultak be Afganisztánba és Irakba, s keresik az indokot, hogy Iránt is elfoglalhassák. Aki lázad ellenük – a hazáját próbálja védeni –, arra rásütik: terrorista. És a Fehér Házból nézve kétségtelen az. Hisz veszélyezteti a jól ékszerezett partik hangulatát, a vastag bevételeket Las Vegasban és sok minden mást. A napokban letettek egy jelentést Obama asztalára. Ismerteti, hogy intézték el Afganisztánban – amerikai közreműködéssel – az elfogott tálib harcosokat. Acélkonténerekbe zárták, és kivitték őket a sivatagba. Az ötven fokba. A tálibok megfőttek.
Néhány helyén a világnak utcára vonultak, tiltakoztak a jenkik sötét ügyei ellen. Ahogy máshol az alacsony felvásárlási árak, a munkanélküliség vagy a környezetszennyezés ellen is. Viszont hiába várom, hogy valahol egy radikális társaság tyúkszarral szórja tele a hűtőpultot egy nemzetközi élelmiszer-áruházban. Megérdemelnék. De nem. A leghevesebb tüntetők sem tekintik tömeggyilkosságnak az élelmiszer-mérgezéseket.
Miért nem érdekli az embereket, hogy el akarják őket tenni láb alól?
Az ínyük a felelős. Az ígéretes ízek. Közben nem veszik észre, hogy pár év alatt az evés gyönyörű kultúrájából a turizmus nagy hatalmú iparágat teremtett, mely immár megelőzi a paráználkodás hagyományos ágazatát. Tetszik, nem tetszik, az ősi szakma szolgáltatásai – ha a kuncsaftok elővigyázatosak – ma már kevésbé kockázatosak, mint a zabaipar kínálata.
A papság minden időben súlyos szavakkal ítélte el az altest mohóságait. Elvárhatók volnának szentbeszédek a középtest erkölcstelenségeiről is – hasonló szenvedéllyel emlegetve a kárhozatot és a gyehenna tüzét. Ám erről sosem hallani.
Mi az akadálya?
Tudomásom szerint az egyház nem részvényese az élelmiszeriparnak. Hát akkor? Nem féltik a híveket, hogy a kosztkészítő banda mérgezett és hamisított ennivalóival szinte belekergeti őket egy másik mocskos szakma, a gyógyszeripar karjába? (Jó, ha tudják, a márkás világcégek csalásait épp most vizsgálják Németországban.) A gyógyszeripar félkész portékáival egy darabig kísérletezik a betegeken, majd a kísérletek végén áttereli a gyanútlanokat az ugyancsak remekül jövedelmező temetkezési cégek érdekkörébe.
Persze mi is lehetnénk óvatosabbak.
Ismerik Szádit? A Kelet legszeretetreméltóbb lírikusa, akinek verseiben testvérként dicséri egymást a nagyság és a szépség. A Gulisztán, az erkölcs és a bölcsesség tanító műve Rózsáskert címen épp százhúsz éve jelent meg magyarul. Olyan tükör, amelyben tisztán látjuk magunkat. Foncsorozása semmit sem kopott az elmúlt századok alatt.
Egyik fejezetében Szádi a vágyak mérsékléséről szól:
„Két khoraszáni dervis együttes utazásra szövetkezett egymással. Az egyik gyönge volt, mert csak minden második éjjel szegte meg a böjtöt; a másik erős volt, mert napjában háromszor evett. Véletlenül egy város kapujánál elfogták őket. Fogságra vetették, s a börtön ajtaját befalazták. Két hét múlva kitűnt ártatlanságuk, s kinyiták az ajtót. Az erőset halva, a gyengét életben találták. Csodálkoztak rajta, de az orvos így szólt: »Ellenkezőjén kellene csodálkozni; mert amaz nagyevő volt, s nem tudván a táplálkozás hiányát elviselni, meghalt; emez mértékletes vala, tűrt, szokása szerint, s életben maradt«” (Erődi Béla fordítása).
Hát, valahogy így…

Július 15., szerda
A materialisták ne figyeljenek ide! Ami most következik, nem nekik való…
Számon tartom a nagy gyaloglókat, s újra szóba kell hoznom Szádit. Ő az volt. Életrajzírójától, Dauletsáhtól tudni: harminc esztendeig tanult, harminc esztendeig utazott, és végül harminc esztendőt „az ájtatosság szőnyegén töltött”, csak azután fogott íráshoz.
Akkoriban (1164-ben született) bátorság kellett, hogy valaki nekivágjon, s eljusson Perzsiából Marokkóba, Indiába vagy Turkesztánba. Ő eljutott. A perzsák költője 107 évig élt, s túl a százon is elindult, és odaért Mekkába. Az utak nagy részét gyalog tette meg.
Furcsa ez…
Jó térképek sehol, útonállók bezzeg, mégse féltek. Bár az is kellett, hogy jobb lábuk legyen, mint a mai „puhatestűeknek”. Vagy más volt a járásuk is? Gyanítható.
Alexandra David-Néel írt először a tibetiek gyalogmódjáról. Az erős akaratú asszony ezer veszély közepette férfiruhában jutott el Lhászába, az idegenek elől elzárt tibeti fővárosba. Elsajátította a titkos tanításokat, és ő lett a világ első női lámája.
Leginkább mégis azért bámultam, mert megtanulta a lung-gomot: a gyors, erőfeszítés nélküli tibeti gyaloglást. Mi lehet a titka? Legyőzték a gravitációt?
Himalája-könyvében Sári László is foglalkozik vele. A tibeti meditációban látja a titkát. Transzállapotban a föld vonzása kisebb, a szerzetes ezért tud szökellni.
Már-már elhittem, hogy így van, amikor kezembe került az elfeledett svájci író, Robert Walser könyve. Fordítója említi egy helyen, hogy Walser elképesztő távolságokat tett meg gyalog, óriási tempóban.
Hohó! Akkor itt másról van szó!
És szép lassan kiderül, miért vonult be Walser élete derekán egy elmeintézetbe. Fájt neki, hogy a mindennapok lehúzzák. A föld vonzása helyett égi gravitációra vágyott.
Ettől próbálta óvni magát Szádi is, a nagy szúfi költő. Zavarta a sok hitványság, talpnyalás – meg is verselte. Nem kért kegyet, sosem énekelt meg verseiben földi nagyságokat, akiknek lekötelezettje lett volna. A hír és a dicsőség hidegen hagyta. Országnagyok keresték fel, legtöbbjük ajándékkal. Szádi szétosztotta a nincstelenek közt. Így emelkedett a gazdagok fölé, így lehetett verse és járása is könnyű. Könnyű, gyors és dallamos.