Lánytánc

k ö n y v e s h á z

Két évvel a második világháború befejeződése után Kelet-Európa határán leereszkedett a vasfüggöny. Ahogy a helyzetet önéletírásában Arthur Miller jellemezte, „az új barátok a németek lettek, míg a korábbi megmentőkből, az oroszokból ellenség lett. A Jó és a Rossz címkéket letépkedték az egyik nemzetről, és átragasztották a másikra.” Ebben a helyzetben határozza el az akkor már világhírű amerikai író John Steinbeck és a fotográfus Robert Capa, hogy fölfedezzék a másik oldalt, az orosz nép magánéletét. Azt az életet, amely pillanatok alatt eltűnik az olyan kifejezések mögött, mint a vasfüggöny vagy a hidegháború. Ahogy Capa fogalmaz, „afféle régimódi Don Quijote és Sancho Panza módjára benyargalunk a vasfüggöny mögé, és lándzsánkkal, tollunkkal törünk a ma szélmalmaira”. Hangsúlyozottan politikamentes beszámolóra készülnek, mindenféle kommentár nélkül csupán azt kívánják megörökíteni, amit látnak és hallanak. Nem könnyű dolog, mert a remények, az elvárások, a félelmek, egyszóval a korhangulat csak torzítják a képet. S tényleg sok olyat láttak, ami nem egyezett a várakozásaikkal. A fényképezőgépnek azonban nincsenek előítéletei, csak azt örökíti meg, amit a lencséje lát. S ezt foglalja keretbe Steinbeck ezzel egybevágó, fotografikus tudósítói látásmódja.
Az 1947 júliusa és szeptembere közötti utazást megörökítő Orosz napló rendkívül érdekes kor lenyomata. A Szovjetunió körül megfagyó légkörben a hangulatot a félelem, a torzítás és a kölcsönösen ördögire festett ellenségkép gerjesztette hisztéria határozta meg. Míg az amerikai sajtó egyfolytában a növekvő szovjet veszélyről írt, addig Moszkvában még a cirkuszi bohócok is atombombával a hónuk alatt mutatták be az egykori szövetségest. Eközben szép lassan talpra állt a győzelemtől öntudatos, a pusztítástól elgyötört kommunista birodalom. A romok között megindult az élet, a gyárakban egyszerre folyt az újjáépítés és a termelés. Az emberek saját kezükkel húztak tetőt a fejük fölé. Nagyon kevés volt azonban a férfikéz. Ezt Steinbeckék nemcsak a mezőn és a gyárakban láthatták, hanem a klubokban is, ahol a lányok egymással táncoltak. Azok a férfiak ugyanis, akiknek a lányokkal táncolniuk kellett volna, halottak voltak.
Az 1948-ban megjelent Orosz napló legfőbb erénye, hogy elfogulatlan. Kerüli a tudományosságot, nem terheli statisztikákkal a nagyérdeműt, így a napló akár felszínesnek is tűnhet. Steinbeck, aki ekkor már mintegy két évtizede írt könyveket közönséges emberekről, rendszeresen tudósított különböző újságokat, ennél többet ad. Finom zsánerképekben érzékenyen ragadja meg a szovjet történelem adott pillanatát. Háborútól kizsigerelt emberekről szól, akik meggyőződéssel szajkózzák az igaznak vélt, valójában azonban a rendszer által betanított válaszokat. A képek és a szöveg egyúttal tükrözik Steinbeck és Capa érzelmeit is. Árulkodnak arról, miként élik meg találkozásukat „az ördög birodalmával”. Annak ellenére sikeres ez az ábrázolásmód, hogy az amerikai vendégek természetesen csak azt láthatták, amit az oroszok megengedtek nekik. Steinbeck azonban az egymásba érő vodkázások alatt is meglátja a valóságot, s a nagy fogadások önironikus leírása csak olvasmányosabbá teszi a naplót, amely egyszerre mutatja be a mindent megbéklyózó szovjet bürokráciát és a szerethető, hús-vér orosz embert. Éppen ezért érdekes és aktuális még ma is. A helyzet ugyanis fél évszázad múltán sem sokat változott.
(John Steinbeck: Orosz napló. Robert Capa 70 fotójával. Ford.: Lukács Laura. Park Könyvkiadó, Budapest, 2009. Ára: 2900 forint)