Mi, Svejkek

És üdvözöljük a magyar hadtest jeles képviselőit! – hangzott fel a megafonban, mire maroknyi sajtócsapatunk heves éljenzések közepette bevonult a központi térségre, közvetlenül a Svejk-szobor mellé. A bronz Svejk egyik kezében csirkecombot tartva, vigyorogva pipázott, s pufók arcán habmaradványok száradoztak egy korábbi tréfás borotválás folyományaképpen. Később a magyar hadtest egyenruhát is kapott: a nagy cseh vitézt ábrázoló mókás fekete pólót Nagy Svejk Hadművelet felirattal, persze lengyelül. A kétnapos lökött programra ugyanis Przemysl városának egyedülálló, lejtős főterén került sor: ott, ahol Lengyelország egy korábbi teljes felosztását követően, 1812-ben a városházát is elbontották. A lengyel földön akkor (is) a németek meg az oroszok osztoztak, de Galícia az Osztrák–Magyar Monarchiához került. S ott is maradt egészen az I. világháború végéig, Przemyslben építve ki Európa keleti fertályának legnagyobb erődrendszerét.
A szinte példátlan hadmérnöki teljesítmény évtizedeken keresztül, több gyűrűben épült, s fel is tartóztatta a túlerőben lévő orosz sereget. Derekasan harcoltak a magyar katonák is, akik – a vulgáris történelemértelmezésekkel szemben – valóban a magyar hazát védték itt: ha ők nem állnak ellent a cári hódításnak, lényegében szabad út nyílt volna az oroszok előtt Prága, Bécs meg Budapest felé. Bevenni nem is tudták az erődrendszert, csak a védőit kiéheztetni. Miklós cár a kapituláció hírére nemcsak a helyszínre utazott, de ennek örömére rendelte el az első munkaszüneti napot is orosz földön. Később a császári-királyi erők presztízsből visszavívták a przemysli erődöket: a Margit híd budai hídfőjénél máig áll a szobor, hirdetve, hogy oroszlánként harcolt (és halt meg) ott több tízezernyi magyar, akiknek három temetőjük is van a városban. (Csúfondáros tény, hogy ez a hősiesség hozott helyzetbe aztán Péterváron egy nemzetközi ügynököt és terroristát is, akit Lenin művésznéven ismert meg a világ.) Ám a nagy téli przemysli éhezés emléke (amelyben a civil lakosság is osztozott) máig kísért – nem csoda, ha a helyiek szeretnének inkább könnyeden emlékezni a földi pokolra.
Ezzel magyarázható a meglepően virulens Svejk-kultusz is lengyel földön. Nemcsak Przemyslben van szobra, hanem a közeli Sanok városában, sőt Gdanskban és Varsóban is ápolják az emlékét. (A legmeglepőbb mégis a szentpétervári szoborállítás ténye.) Sanokban szerencsehozónak számít megdörzsölni a pipáját, hölgyeknek pikánsabb testtáját. Érthető az is, hogy a soknemzetiségű Monarchia „globalista” megszemélyesítőjének, afféle turisztikai logójának épp a bumfordi csehet választották: az ő kifordított komikuma (egy megkergült világban a diliflepnis bolond tűnik normálisnak) emberivé teszi az embertelent is. Hasek csupán négy-öt napig állomásoztatja hősét Przemyslben, ahol egy szerencsétlen átöltözés miatt orosz kémnek nézik, és ki is akarják végezni – lám, mégis egy város szoborszimbólumává válhatott a több sugárból fürdőző medve szökőkútja mellett.
A Nagy Svejk Hadművelet persze évről évre elsősorban mégiscsak az ökörködésről, a sör és a sült kolbász határtalan szeretetéről szól. Lehet jönni-menni a némiképp anakronisztikus, bohókásan átalakított katonai Trabanttal, fenn a Tatárdombon pedig (ott, ahol honfitársaink levegőtlen, sötét bunkerekbe ásták be magukat) a magyar hadtest is részt vett az erőd vidám, tűzijátékos „berobbantásában”. A történelem mindig vidoran búcsúzik a tragédiáitól – mondotta egy Marx nevű utópista, s ebben speciel igaza volt. Tanúsíthatom: ezen a hét végén mi, Svejkek egyáltalán nem éheztünk és szomjaztunk…