Az Apollo-küldetések
Az Apollo űrhajók meghajtására szolgáló Saturn-rakétát 1964-től négyszer tesztelték Föld körüli pályán személyzet nélkül. Ezeket követte volna a háromfős legénységgel végzett repülés, de egy földi gyakorlaton tűz ütött ki a parancsnoki fülkében. A két Mercury-veterán, Virgil Grissom és Edgar White és az újonc, Roger Chaffee bennégtek a kabinban.
– Az Apollo–7 volt a következő „emberes” küldetés, az asztronauták 11 napig keringtek a Föld körül.
– Az Apollo–8 az egész világot sokkolta, amikor 1968 karácsonyán Frank Borman, James Lowell és Thomas Anders megkerülték a Holdat. Az Apollo–9 Föld körüli pályán próbálta ki a holdkompot, a tíznapos út bebizonyította, hogy az egység működőképes.
– Az Apollo–10 volt a leszállás főpróbája, a felszínre való leereszkedésen kívül az űrhajósok minden szükséges feladatot elvégeztek.
– Az Apollo–11 volt a történelmi utazás, Neil Armstrong és Edwin Aldrin leszálltak a Holdra, majd biztonságban visszatértek onnan.
– Az Apollo–12 küldetésén Conrad és Bean már két napot töltött a Holdon, kétszer szálltak ki ott, a csapat pontosította a landolások menetét is.
– Az Apollo–13 útja kis híján tragédiába torkollott, amikor az űrhajó egy része csaknem 300 ezer kilométerre a Földtől felrobbant. A legénység az épen maradt holdkompba menekült, s óriási erőfeszítések árán jutott haza.
– Az Apollo–14 útja az előbbi sikertelen küldetés megismétlése volt, de ezúttal eljutottak kjelölt céljukhoz.
– Az Apollo–15 misszió volt az első, amelyen a legendás holdautóval közlekedtek égi kísérőnk felszínén.
– A 15-ös, 16-os és 17-es küldetésben az asztronauták már három-négy napot töltöttek el a Holdon, háromszor szálltak ki a holdkompból, s egyre több tudományos munkát végeztek. Az Apollo–1 egyik utasa, Harrison Schmitt geológus szakember munkája révén az a küldetés lett a legsikeresebb tudományos szempontból. A misszió parancsnoka, Eugene Cernan volt az utolsó ember, aki 1972. december 15-én elhagyta a Holdat.
A Holdra szállás hihetetlenül merész vállalkozását a televízió akkori térhódításának köszönhetően az egész világ feszült figyelemmel kísérte. A nem kevés kételkedő szava is elállt azonban, mikor azon a hajnalon a parancsnok, Armstrong megtette jelentését: „Houston! Itt a Nyugalom bázis. A Sas leszállt”. Az irányítóközpontban hirtelen kiengedett a feszültség, de mindehhez értetlenség is társult: mi az a Nyugalom bázis? Armstrong később mindig higgadt stílusában úgy magyarázta a történteket, hogy bár tudta, a Holdon kijelölt leszállóhely a Nyugalom tengere, de abban a pillanatban emelkedett hangulatának köszönhetően jobban tetszett neki az említett, általa akkor kitalált bejelentés.
A nagy pillanat, a kiszállás csak órák múlva jött el, mert az asztronautáknak rengeteg tennivalójuk akadt még a csöppnyi kabinban. Az összes műszert, rendszert többször kellett ellenőrizniük, ettek, pihentek, majd beöltöztették egymást a nehéz szkafanderekbe, a műveletre egyedül egyikük sem lett volna képes. Aldrin évekkel később ismerte be, hogy mély vallásosságából fakadóan kissé átverte társait, s a földi biztonsági személyzetet. Az űrhajósok testének minden pontját többször is tüzetesen átvizsgálták indulás előtt, ám ő mégis képes volt az Apollóra csempészni egy apró szenteltvizes kelyhet és néhány parányi ostyát. Azokat csak a Holdon vette elő a beöltözés előtt. Bevallása szerint a többnyire egykedvű Armstrong nem volt elragadtatva az ötlettől, de beleegyezett, hogy mindketten áldozzanak kiszállás előtt. Hajnali négy óra előtt négy perccel aztán Armstrong kimászott a hajóból, majd a létra alsó fokáról lelépve kimondta a szállóigévé vált mondatát: „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.”
A Föld nevű bolygóról jöttünk
A parancsnok ezután óvatosan körbejárta a járművet, vizsgálta, hogy elég biztonságos-e a talaj, s beüzemelte a külső kamerákat. Aldrin húsz perccel később követte társát. Az ő feladata volt kitapasztalni, hogy miképp lehet a legkönnyebben mozogni a Holdon, ezért kipróbálta a járkálást, a futást és a szökdécselést. A televíziós közvetítés az egész űrséta alatt működött, a nézők élő adásban láthatták, mit csinálnak az asztronauták és az égitest táját is. Armstrong és Aldrin műszereket helyezett el a talajon, kőzet és pormintákat vettek. Fényképeket is készítettek, s kitűzték az Amerikai Egyesült Államok zászlaját, mellette egy táblával: „A Föld nevű bolygóról jöttünk, békés szándékkal, az emberiség képviseletében.” Öt érmét is elhelyeztek a porban az addig elhunyt űrhajósok, a három amerikai, Grissom, White és Chaffee, illetőleg a két szovjet, Gagarin és Komarov emlékére.
A holdkompba visszatérve újra ellenőrizniük kellett az összes berendezést, elhelyezték a gyűjtött mintákat, majd nyugovóra tértek. Aznap este startoltak el a Holdról, a kilövőállás maga a komp leszállását segítő, lábakon álló talapzat volt. Némi keringés után összekapcsolódtak az őket a Holdhoz szállító, Columbia nevű anyaűrhajóval. Utóbbit Michael Collins vezette, aki Armstrongék kalandja alatt végig az égitest körül keringett. Aldrinék átrakodtak a Columbiára, de minden, a Holdon viselt ruhájukat hátrahagyták, s meztelenül szálltak át az űrhajóba. A Sas megmaradt részét leválasztották az anyaűrhajóról, és azt szándékosan a Holdnak ütköztették, hogy az így keltett rengéseket vizsgálhassák a lent hagyott műszerekkel. Az Apollo–11 legénysége július 24-én érkezett vissza a Földre. Az űrkabin a Csendes-óceánra ereszkedett le Hawaii mellett. A három asztronautát karanténba zárta az Amerikai Űrkutatási Hivatal, a NASA, mert tartottak tőle, hogy a Földön nem ismert mikrobákat hurcolhatnak be bolygónkra. A három férfit három hétre teljesen izolálták, így köszöntötte őket az akkori elnök, Richard Nixon is. A kutatók ugyanígy tettek a hozott kőzetekkel is, a vizsgálatok azonban nem mutatták ki az életjelenségek legegyszerűbb formáját sem. A karantén után azonban a legnagyobb hősöknek kijáró tisztelettel és körítéssel járták körbe Amerikát, számos beszámolót, előadást tartottak, s mindenhol óriási tömeg fogadta őket.
Tizenkét amerikai
taposta a Hold porát
Az Apollo-program dübörgött tovább, 1969 novemberében már a második expedíció, az Apollo–12 legénysége, Charles Conrad és Alan Bean taposta a Hold porát. A hosszasnak ígérkező sort – eredetileg tizennégy emberes űrrepülést is tervezett a NASA – később kurtították, s 1972 végén az Apollo–17 személyzete volt az utolsó, amely a Holdra léphetett. Ezzel máig tizenkét amerikai férfi mondhatta el magáról, hogy a Holdon sétált, közülük többen már nem élnek.
Az Apollo–11 történelmi útja a kicsúcsosodása volt annak az elképesztő munkának, amelyet a NASA, illetőleg szinte az egész amerikai nemzet végzett a cél érdekében. Az Apollo-program kihirdetése sokak számára tudományos indíttatású, mások a hidegháború logikáját látták benne. Tény, hogy John F. Kennedy elnök 1961-ben, a kubai válság árnyékában tette meg legendás kijelentését: a hatvanas évek végéig Amerika embert küld a Holdra, s biztonságban vissza is hozza onnan. „Nem azért, mert könnyű, hanem azért, mert nehéz” – indokolta meg döntését az elnök. Kennedy két év múlva halott volt, de ígéretének beteljesítése összezárta az amerikaiakat. Az Apollo-tervet nyilván motiválták azok a behozhatatlannak látszó sikerek, amelyeket a szovjetek értek el a hatvanas évek elején. Washingtonban többen komolyan aggódtak amiatt, hogy az oroszok teljesen gyarmatosítják a világűrt, mielőtt Amerika kellő választ adhatna arra. A NASA-nak a semmiből kellett kitalálnia, kitapasztalnia, miképp válthatja valóra Kennedy álmát. Az Apollo űrhajókat megelőzte két sorozat, az első, kezdeti lépésekre szánt, egyszemélyes Mercury, amellyel Alan Shephard végzett először ballisztikus ugrást az űrbe. Érdemei s tudása elismeréseként a veterán az Apollo–14 parancsnokaként eljuthatott aztán a Holdra. A Mercuryval hét amerikai repült, a programot a kétszemélyes Gemini folytatta. Az úttörő Apollo–11 teljes személyzete ezeken a járműveken szerezte tudását. A Geminikkel tökéletesítették a páros űrrepüléseket, azokról végeztek – megint az oroszok után kullogva – űrsétákat, s kitapasztalták a hosszú távú űrrepülés biológiai hatásait.
Hitler tudósa volt a kulcs
Az Apollo-programnak azonban voltak más gyökerei is. Az amerikaiak csak úgy voltak képesek megalkotni az elképesztő erejű, az asztronautáikat a Holdra eljuttató Saturn V-s rakétát, hogy annak megtervezésével Verner von Braunt bízták meg. Hitler egyik vezető tudósát, a hírhedt V2-es rakéták megalkotóját a II. világháború után Amerikába vitték, és ott foglalkoztatták. Braun tudása az egész Apollo-program kulcsát jelentette. A NASA főképp koordinálta annak a 25 ezer amerikai cégnek, vállalatnak a munkáját, amelyek négyszázezer emberrel végezték a járművek, berendezések fejlesztését. A tervre eredetileg negyvenmilliárd dollárt szánt a költségvetés, de egyes becslések szerint Armstrong első lépéséig az már elérhette az eredeti összeg tizenöt-hússzorosát.
Az Apollo–11 útjával kapcsolatban rengeteg összeesküvés-elmélet, legenda kapott szárnyra az eltelt évek alatt. Napjainkban újra népszerűek azok a teóriák, hogy az űrhajósok nem is jártak a Holdon, az egész esemény csak hollywoodi színjáték volt. Tény azonban, hogy az említett tizenkét ember több mázsányi kőzetet hozott a Földre, s az is magáért beszél, hogy a nagy vetélytársak, a szovjetek soha nem kérdőjelezték meg az amerikai sikert, holott élethalálharc folyt a hatvanas években a két ország között az elsőségért.
A nagy kérdésre pedig, hogy valóban üzent-e Armstrong egykori szomszédjának, Mr. Gorskynak a Holdról, a parancsnok máig is csak hamiskásan mosolyog.
