Szó sem lenne itt semmiféle dobra verésről – mondja nem kis indulattal Károlyi László a lapunk címoldalán megjelent hírre célozva. – Ez a kifejezés megtévesztő. A kastélyoknak természetesen állami kézben kell maradniuk, így legalább nem tudják megint ellopni őket. Nincs szó másról, csak a kezelői jog átadásáról.
Károlyi László maga is húsz éve szorgalmazza a füzérradványi, egykor a családja tulajdonában lévő kastély szállóként hasznosítását. Mint mondja, ha gazdasági érdekeltség kezébe kerülne a kezelői jog, akkor az 1938 óta kastélyszállóként működő – a szocializmus utolsó éveiben szanatóriumként használt – és 1990 áprilisa óta üresen álló épület felújítása végre megtörténne. Ezzel az adófizetők sok millióját megspórolhatták volna már eddig is.
Károlyi a kastély hasznosításáról szóló tárgyalásokat még a miskolci tanácselnökkel kezdte meg 1988-ban, akkor együtt is volt a felújításhoz szükséges 15 millió dollár. Ám jöttek a választások, és elölről kellett kezdeni mindent. Legközelebb 1996–97-re sikerült megint befektetőket találni a kastély felújítására és szállóként üzemeltetésére, meg is állapodtak a kezelői jog átadásáról az akkori Műemlékek Állami Gondnokságával, de végül a szerződéskötésnél az ügy elbukott. Most megint lenne befektető – mint azóta már nyilvánosságot kapott, a Compagnie des Chateaux d’Europe Centrale (CCEC) nevű francia társaság –, amely kastélyszálló-hálózatot építene ki Magyarországon, s e hálózat zászlóshajója lenne Füzérradvány, mely nyolcvan szobájával és több mint százhektáros angolparkjával, halastavával alkalmas luxusszállása lehetne a vadászni, golfozni vágyó vendégeknek.
– A kastély faszerkezeteit megtámadta a könnyező házigomba, amely föloldja a fát, és a teljes mentesítés máig sem történt meg – mondja Károlyi László. – Az épületnek csupán tíz százaléka van használatban, ebben múzeum van, a többi rész üres. A parkban kilenc villa áll, ott vakációznak a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága (MNG) dolgozói. Mióta tisztességes gondnoka van a múzeumnak, kiderült, hogy évi 15–16 milliós bevétel származik a belépőkből, korábban folyton veszteségről panaszkodtak. Ezt mind meg lehetett volna spórolni. A jelenleg a kastélyhoz tartozó közvetlen parkrészt héttagú személyzet tartja rendben, a külső, 103 hektáros arborétum elhanyagolt. Ha az állam átadná a kezelői jogot, akkor pályázhatna a befektető, és Füzérradvány lenne a mintaprojekt a másik kilenc előtt.
A francia cégcsoport számításai szerint 35 millió euróra lenne szükség Füzérradvány rendbetételére és fejlesztésére. Károlyi László szerint nem kétséges, hogy ilyen beruházás magas színvonalú idegenforgalmat vonzana, és mint egykor az ő családja is, ez a szálló is a környék legnagyobb munkaadója lenne, vagyis pénzt hozna a településnek és a lakosságnak. Elképesztőnek tartja, hogy folyton az az ellenérv: az átlagos magyar polgárnak nincs pénze ötcsillagos hotelre.
Ettől kezdve a kastélybiznisz története több ágon is folytatható. Egyrészt a politika vonalán, ahol felbukkan Veres János volt pénzügyminiszter. A francia befektetők ugyanis először hozzá kopogtattak be, ő adta át az ügyet Kovácsné Egedi Évának, a Pénzügyminisztérium (PM) vagyongazdálkodási főosztályvezetőjének, akit Tátrai Miklós felmentett fővagyonkezelő lehetséges utódjaként is emlegettek. A Heti Válasz feltáró írása szerint a CCEC projektcsapatának egyik magyar tagja Gölöncsér József, aki a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány idején az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Zrt.-nél igazgatósági tag volt. Tudható már az is, hogy a franciák úgy gondolták, egy kastély nem kastély, hat–nyolcból azonban már láncot lehetne építeni. Végül a levél, amelyet Tátrai Miklós címzett Hiller István kulturális miniszternek, tíz magyar kastély nevét tartalmazta. Tátrai, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) Zrt. (volt) vezérigazgatója ebben a levélben arra kérte a minisztert, járuljon hozzá a leromlott épületek megmentéséhez, egyben piaci hasznosításához. Ennek első lépése, hogy a tízből az az öt is kerüljön az MNV Zrt. kezelésébe, amelyik még eddig nincs ott. Valamint, írta Tátrai, kérik, hogy addig is függesszék fel a már folyamatban lévő, az épületek hasznosítására vonatkozó uniós pályázatokat.
Ezzel a levéllel tört ki a politikai háború. A kastélyok nem eladók, mondták előbb a jobboldali politikusok, majd utánuk gyorsan Hiller István is, aki kijelentette, szó sem lehet e magyar műemlékek piaci hasznosításáról. Aligha gondolta azonban ezt mindig így a kormányzó párt. A 72 állami tulajdonból ki nem adható magyar kastély többsége ugyanis nem az MNG, hanem az MNV Zrt. kezelésében van, tehát feltételezhető, hogy tervben volt velük kapcsolatban valamiféle hasznosítási szándék. Az már a magyar politikai (de lehet, hogy a szakmai) elit hibája, hogy átfogó koncepció nem látszik azzal kapcsolatban, hogyan lehetne megoldani belátható időn belül a magyar kastélyok sanyarú helyzetét.
Az MNV Zrt. vezérigazgatója, amikor levelét megírta, két frontot is megnyitott. Miután a Pénzügyminisztériumtól megkapták a feladatot, hogy vigyék végig ezt a projektet, velük is vitába keveredtek. A PM ugyanis azt gondolta, ki lehet kerülni a pályázatkiírást, a franciákénál jobb ajánlat úgysem várható. Az MNV azonban nem akart lemondani a pályázatról.
A másik fronton az ellenérdekelt féllel, a műemlékek gondnokságával kellett küzdenie. A gondnokságnak a levél nyilvánosságra kerülése után gyorsan megjelentetett közleménye tiltakozik az MNV akciója ellen. Azzal érvel, hogy nincs szakmai konszenzus és stratégia a műemlékek jövőjével kapcsolatban, ellenben az épületeket felújításuk után kulturális közfunkcióban kellene megtartani. Mivel a befektetők is uniós pénzből szeretnék a szállodákat megépíteni, miért ne mi használnánk fel ezeket? A szállodai hasznosítás, olvasható a közleményben, „a vonzerőteremtés helyett a turisztikai kiszolgálás céljára használja a műemléket, megfosztja a lakosságot nemzeti műemlékeink élvezetétől és használatától, valamint mindenképpen a műemlék jelentős átépítésével jár”. Valamint „a 25–35 évnél hosszabb időtartamra kötött szerződések gyakorlatilag egyenértékűek a privatizálással, nem véletlen, hogy például az angolszász joggyakorlat ezeket már a tulajdonjoggal azonos értékű jogként kezeli. […] Az állami tulajdonú lista tele van olyan műemlékekkel (köztük kastélyokkal is), amelyeknek nincsen kijelölt vagyonkezelője, azaz közvetlenül az MNV-nél vannak üresen és bezárva. Ezek sorsa valóban aggasztó, és valóban várják gondos kezelőjüket. A korábban hivatkozott, Kulturális Örökségvédelmi Hivatal égisze alatt 2004-ben készült »Kastélyprogram I.« ajánlásokat adott 13 kastély piaci hasznosítására és további 27 kastély levételére az állami listáról. Jelen befektetői érdeklődésre logikus lett volna ezekből válogatni” – olvasható a közleményben.
Varga Kálmán, az MNG igazgatója szerint a kastélytörténet már lecsengett, a dolgok eldőltek, vagyis minden marad a régiben. Arra a felvetésre, hogy információink szerint néhány éve még ő maga is híve volt a kastélyok gazdasági hasznosításának, Varga ezt felelte: 2003–2004-ben valóban átnézték az állami tulajdonú műemlékek helyzetét, és akkori hasznosítási javaslatuk ma is vállalható. Arra a kérdésre azonban nem tudott válaszolni, miért éppen ez a tíz kastély került a franciák csomagjába, ki állította öszsze a listát. Az igazgató nem lát benne logikát. Kifejtette továbbá, hogy az elmúlt években sorra csodákat vártunk a befektetőktől, a csodák azonban elmaradtak. Tévhit, hogy a befektetett pénzt a végén itt hagyják, és angolosan (pontosabban franciásan) távoznak, miként illúzió az is, hogy Magyarország ettől fog felvirágozni. A CCEC ugyanis, információik szerint, nem tőkeerős cég, ugyanazokra az uniós forrásokra pályázik, amelyekre mi. És miért adnánk át bárkinek szép épületeinket, ha azokat a közösség szolgálatában tarthatjuk…
Aranykora ugyan nincs a műemlékvédelemnek, vélekedik Varga, de azért tartják a házakat. Persze talán nem kormányzati elektronikára kellene költeni harmincmilliárd forint közpénzt. Majd sorolta a kútba esett nagy reményeket. Acsára amerikai befektető jelentkezett, majd visszalépett. Hasonló történt Soponyán és Bajnán is. Lovasberényben a befektető egy év után gondolta meg magát. És csak kevés példa van a sikertörténetre: a siklósi vár esete – de ott az önkormányzaté lett a kezelői jog –, a parádsasvári kastélyszálló – amelyik viszont nem műemlék –, a hőgyészi kastély – amelyik a Széchenyi-tervből kapott pénzen újult meg. Varga hozzáteszi, ha az MNG visszakapná az önálló gazdálkodás jogát, tehát kezelhetné például a műemlékekhez tartozó területeket, akkor sokkal jobb helyzetben lehetne.
– A tíz szállónak szánt kastély közül öt 2001–2002 óta van az MNG kezelésében, azóta ott fejlesztés nem történt – mondja Száraz Gábor, az MNV Zrt. szóvivője. – Ha az MNG uniós pénzre pályázik, akkor azt azzal a feltétellel kapja, hogy a pályázati pénzen kialakított funkciót, például múzeumot az MNG-nek a megvalósítást követő öt–tíz év alatt fenn kell tartania. Amennyiben bármilyen okból a pályázati pénzen kialakított funkció megszűnne vagy nem valósulna meg a pályázatnak megfelelően, úgy a támogatás öszszegét vissza kell fizetni. Ez esetben nyilvánvaló, hogy az államnak kell helytállnia. A füzérradványi kastély esetén az épületnek csak egy részét – nagyjából tíz százalékát – hasznosítanák múzeumként, a fennmaradó terület változatlanul elhanyagolt, leromlott állapotban maradna. Az MNG nem tudott gazdasági, sőt semmilyen számítást adni a kastélyok teljes körű hasznosítására vonatkozóan, amelynek a pályázati önrészét vállalni tudta volna. Erre mondta az MNV Zrt., hogy akkor inkább adják neki a kezelői jogot, mert a piaci hasznosítás esetén a kastélyok teljes körű rekonstrukciójára és hasznosítására ki lehet írni nyilvános pályázatot. A kezelői jog lejárta után az állam eldöntheti, hogy visszaveszi-e a műemléket, vagy továbbra is a magánbefektető üzemeltetheti azt. De ha az állam visszaveszi is, akkor is bejáratott, működő szállodát kap – magyarázza Száraz. – Hozzátenném, hogy Lillafüred, Hédervár vagy a Grassalkovich Kht. működése is bizonyítja, hogy nem kell feltétlenül külföldi befektetőben gondolkodni.
Mezős Tamás, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) elnöke sem tartja ördögtől való tervnek műemlék épületek, köztük akár e tíz kezelői jogának átadását. Szerinte ugyan a gyulai kastély nem alkalmas közülük szállodának, mert kicsi, és nincs megfelelő méretű parkja, és az sem biztos, hogy a többiből is mindegyik alkalmas volna e funkcióra, de valamilyen hasznosításuk elképzelhető. A legrosszabb állapotban, a rommá válás határán az acsai Prónay-kastély van, melyet egykor honvédségi gyógyszerraktárnak használtak. Üres Bajna és Lovasberény, Gyula nagyon rossz állapotú. Mezős szerint az uniós pénzek összegükben sem elegendőek az állami tulajdonból ki nem adható kastélyok helyreállítására. Ha csak Füzérradványra kellene 10–12 milliárd forint, akkor a kilencven állami tulajdonú kastélyra összesen legalább 600–900 milliárd. A KÖH elnöke állítja, őt nem zavarná, ha mondjuk egy arab sejk megvenne kastélyokat, azokat – természetesen a műemléki szempontok betartásával – helyreállítaná, és évente egyszer lehetővé tenné, hogy látogathatók legyenek. Ehhez azonban arra volna szükség, hogy kidolgozzák a vonatkozó örökségvédelmi törvény végrehajtási utasítását, mely szerint ha a tulajdonos nem tartaná be a műemléki előírásokat, akkor az állam egy forintért megvehetné tőle az épületet. Akkor biztosítva lenne az állami tulajdonban maradó hetvenkét magyar kastély közül azoknak a jövője, melyeket csak állami fenntartásban, csak kulturális célra lehetne hasznosítani. A legfontosabb ugyanis, hogy az épületek néhány éven belül legalább szerkezetileg rendbe legyenek téve, különben menthetetlenek lesznek. Jelenleg nincs pénz kutatásra, a szerkezetek rendbetételére, a vizesedés megszüntetésére, a beázás elhárítására, és sokszor arra sincs, hogy időnként valaki kinyissa az ablakot, ha egyáltalán még van üveg a szárnyakban.
Mindezek megvitatása már nem politikai kérdés. Ám kétséges, hogy az elmúlt hetekben a politikai színtérre vitt szakmai viták mikor kerülhetnek vissza oda, ahová valók.
