Semmi szenzáció

Negyven évvel ezelőtt, 1969. július 20-án szállt le Neil Armstrong és Edwin Aldrin a Hold felszínére, végrehajtva ezzel az emberiség egyik legnagyobb vállalkozását. Nálunk talán Almár Iván űrkutató került a legközelebbi kapcsolatba az eseménnyel: a Magyar Televízióban élőben kommentálta a landolást. Szerinte az Apollo-program öntudatot adott az emberiségnek, a tudományos pályára készülő gyerekek pedig egész életükre szóló elhivatottságot meríthettek belőle.

Almár Iván űrkutató-csillagász, egyetemi tanár Budapesten született 1932-ben. Fő kutatási területe a felső légkör fizikája. 1954-től dolgozott a Magyar Tudományos Akadémia Csillagászati Kutatóintézeténél. A Magyar Asztronautikai Társaság örökös tiszteletbeli elnöke és a Nemzetközi Asztronautikai Akadémia rendes tagja. A hetvenes évektől kezdve részt vett a földön kívüli értelmes életformák rádiójeleinek keresésével foglalkozó SETI-programban, a Nemzetközi Asztronautikai Akadémia SETI-bizottságának társelnöki tisztségét is ellátta. Az ötvenes évek óta ír tudományos és ismeretterjesztő cikkeket, könyveket az űrkutatásról, legutóbbi könyve, a Galántai Zoltánnal közösen írt Ha jövő, akkor világűr 2007-ben jelent meg a Typotex Kiadónál.

Miért önt kérték föl a holdra szállás szakkommentátorának? Hogyan került kapcsolatba az űrkutatással?
– A szovjet űrhajózási hivatal 1957 nyarán megkereste több ország, így Magyarország csillagászait is azzal, hogy küszöbön áll az első szputnyik felbocsátása (pontosabban akkor még csak műholdat mondtak), mivel épp nemzetközi geofizikai év van. A műhold földi követését akarták megszervezni. A szovjetek akkor már tudták, hogy a műholdjaik elég fényesek lesznek, így távcsöveket ajánlottak föl a külföldi országok tudományos akadémiáinak, ha azok követik a szputnyikokat. Én voltam az intézetben a legfiatalabb csillagász, és érdekelt is a téma, ezért az igazgató engem bízott meg a magyarországi követés megszervezésével. Budapesten, Baján, Szombathelyen és Miskolcon hoztunk létre követőállomásokat, ahol amatőr és hivatásos csillagászok dolgoztak. Budapesten a szabadság-hegyi csillagvizsgáló tetején rendezkedtünk be, és onnan észleltük a műholdat az országban először 1957 őszén. A program célja az volt, hogy a szputnyikok ne vesszenek el, miután a rádiókapcsolat megszakad velük.
– Volt ennek a megfigyelésnek tudományos értéke?
– Mi már 1958-ban igyekeztünk tudományos eredményekhez jutni a megfigyelésekből. Abból indultunk ki, hogy a szputnyikok, majd az amerikai műholdak is fékeződnek a légkörben. A fékeződés mértéke függ a légkör sűrűségétől, így a műholdak pályájának módosulásaiból ki lehetett számítani a felső légkör sűrűségét. A feleségemmel hosszú évtizedekre a felső légkör fizikáját leíró modelleket fejlesztő kutatócsoportba kerültünk. Ez volt az egyik legelső űrkutatási tevékenység hazánkban.
– Hogyan értesülhetett egy magyar űrkutató a valós eredményekről az ötvenes években, az űrverseny korai időszakában? Felteszem, a szovjetek tevékenységéről több hír érkezett.
– Ez egyáltalán nem volt így. A nyugatiak – abban az időszakban ezen főként Amerikát értettük – terveiről sokat lehetett tudni. Ott az űrkutatásnak már gazdag irodalma volt, a csillagászati kutatóintézetbe pedig még a legnehezebb években is jártak a tudományos folyóiratok. Ezekből – több hónapos késéssel bár, de – egészen jól lehetett tájékozódni. A holdra szállást közvetlenül megelőző időszakban már az Apollo-programról szóló füzetek is eljutottak hozzánk a budapesti amerikai nagykövetségen keresztül. A szovjetek viszont eleve nagyon titkolóztak. Ha fölbocsátottak valamit, akkor a TASZSZ hírügynökség közölte, hogy felbocsátották. Amikor elrepültek a Hold mellett, bejelentették, hogy elrepültek a Hold mellett. De mindig csak utólag mondtak valamit. Ez megnehezítette az események kommentálását is. Amikor felbocsátottak egy űreszközt, az újságírók jöttek hozzánk, és kérdezték, hogy az a szonda hova megy, mit csinál, miért olyan, amilyen. És mi nem tudtuk.
– Nagyon készült a holdra szállásra a két nagyhatalom?
– Igen, ez tudott, várt esemény volt. Gagarin űrrepülése 1961-ben sokkszerű hatással volt Amerikára, Kennedy elnök még abban az évben bejelentette, hogy az évtized végéig embert küldenek a Holdra. Ettől kezdve mindenki odafigyelt az egyes lépésekre. Nem is lehetett nem odafigyelni, mert elég látványos sorozat volt. Előbb az egyszemélyes Mercury, majd a kétszemélyes Gemini űrhajót küldték az űrbe, és 1967-ben, az Apollo-program életbelépésével, már a holdra szálláshoz használt berendezések űrbeli tesztelését végezték. Rá egy évre megkerülték a Holdat két repülés alkalmával is. Az Apollo-program óriási erőfeszítés volt, nagyjából százezer ember vett részt benne, a csúcsévben hatmilliárd dollárt emésztett fel.
– Mennyire volt lemaradva a Szovjetunió az amerikaiak mögött?
– Akkoriban nem tudtunk róla, hogy a Szovjetunió is tervez emberes űrutazást a Holdra, pedig tervezett. Építettek is erre a célra egy nagy rakétát, az N1-et. Nem a műszaki nehézségek jelentették a legfőbb problémát, sokkal inkább a személyes tényezők. Viszonylag fiatalon, 1966-ban meghalt Szergej Koroljov, a szovjet űrkutatás vezetője, ezután éles konkurenciaharc kezdődött a párhuzamosan működő csoportok között, és ez nem segítette a fejlesztést. Amikor pedig technikai problémák léptek föl, többször is felrobbant a hordozórakéta, 1968-ban leállították a programot. A közvéleménynek mindössze annyit mondtak, hogy ők automatákkal oldják meg a Hold felfedezését. E szondák általában működtek is, sikeresen leszálltak a Hold felszínén, onnan kőzetmintákat is hoztak.
– Vitán felül állt, hogy a hazai televízió közvetíti az Apollo–11 holdra szállását?
– Az eléggé nyilvánvaló volt, hogy közvetíteni kell, pontosabban valamit kell csinálni, mert az érdeklődés óriási volt. Azt sem hagyhatták figyelmen kívül, hogy az ország nyugati részén lehet fogni az osztrák és a német televíziót. Mivel ők rengeteget foglalkoztak a holdra szállással, elkerülhetetlen volt, hogy az esemény látható legyen Magyarországon. Ennek hatására a Magyar Televízió vezetése eléggé az utolsó pillanatban elhatározta, hogy közvetíti, méghozzá élőben. A Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségének központi asztronautikai szakosztálya tagjaként Echter Tibor orvos ezredes kommentálta a közvetítést élettani szempontból, és ő keresett meg engem. Volt egy hozzávetőleges programunk, a kép pedig bonyolult úton érkezett az Eurovíziótól. A minősége nagyon gyenge volt, a stúdió jupiterlámpáinak vakító fényében pedig szinte semmit nem láttunk a képernyőkön. A közvetített hang nem az amerikai kommentátor hangja volt, hanem az űrhajósok és a houstoni irányító központ rádióbeszélgetése, amely legtöbbször meghaladta az angoltudásunkat. Július 20-án este, amikor megkezdődött az adás, úgy volt, hogy a leszállást közvetítjük. Amikor megjött a kép, sokáig csak a holdfelszínt lehetett látni, amint elhalad fölötte az űrhajó, és összezavarodott az előre kiadott program. Csak utólag derült ki, hogy Neil Armstrong eltért a tervektől, mert látta, hogy a kijelölt leszállóhely túl sziklás, ott nagyon veszélyes lett volna a landolás. Akkoriban még nem ismerték elég pontosan a Hold felszínét ahhoz, hogy kellő pontossággal választhassák ki a leszállóhelyet.
– Mennyiben volt automatikus és mennyiben kézi vezérlésű a leszállás?
– A vége már manuális volt, méghozzá azért, mert a fedélzeti számítógép telítődött az adatokkal és leállt. Ekkor vette át Armstrong az irányítást. Továbbvitte az Eagle – Sas – leszállóegységet, és már majdnem elfogyott az üzemanyaguk, amikor talált alkalmas leszállóhelyet. Nemhogy a központ, de a mellette ülő Edwin – Buzz – Aldrin sem tudta, hogy mi történik, olyan gyorsan pörögtek az események. Ebből mi akkor semmit nem sejtettünk, így nem is tudtuk kommentálni.
– Sokan úgy emlékeznek, hogy nem élőben közvetítették a leszállást.
– A félreértést az okozhatja, hogy a leszállás és a leszállóegységből való kiszállás között négy óra telt el. A leszállást élőben közvetítette az MTV, de a Hold felszínére lépés jócskán belenyúlt volna az éjszakába – hajnali 3-4 órára esett –, ezért úgy döntöttek, hogy nem adják élőben.
– Nem lehetett sok érzékük a szenzációkhoz…
– Az osztrákok egyenesben közvetítették. Nekünk az MTV-ben azt mondták, hogy fölveszik a kiszállást, mi pedig másnap, 21-én menjünk vissza reggel hat órára, és majd akkor kommentáljuk. Ez ma már nevetségesen hangzik, de én 20-án éjszaka úgy mentem haza, hogy – telefonom nem lévén – nem tudtak volna elérni, ha történt volna valami. Másnap reggel tehát visszamentünk, és szerencsére minden a tervek szerint alakult, hét órától kommentáltuk a kilépést. Nem is az egész kétórás felvételt, hanem csak egy részét. Az ország nyugati tájait kivéve, ahol az osztrák tévét nézték inkább, egész Magyarország a mi közvetítésünket figyelte, én pedig egy csapásra ismert ember lettem, de csak a középső és a keleti országrészben. Mindezzel együtt hatalmas élmény volt, hiszen mindenki tudta, hogy történelmi pillanatot közvetítünk.
– Hogyan alakult a holdra szállás utóélete?
– Meglepően gyorsan kaptunk az amerikai követségtől filmeket, amelyekkel jártuk az országot, hatalmas volt az érdeklődés mindenhol. Az újabb holdutazásokat kísérő figyelem azonban meredeken zuhanni kezdett – kivéve az Apollo–13-at, amely majdnem szerencsétlenséggel ért véget, de végül az űrhajósok sikeresen visszatértek. A sajtó sokkal jobban érdeklődik a veszélyhelyzetek és a katasztrófák iránt, ha viszont a tervek szerint alakulnak a dolgok, az kevésbé érdekes. Az Apollo–14-re és az azt követő repülésekre már nem figyeltek oda az emberek, főként az Egyesült Államokban. Az érdeklődés hiánya miatt állították le a programot az Apollo–17 repülése után, törölve két tervezett utazást. Ha bekövetkezik az Apollo–18 és –19 útja, az sem hozott volna döntő változást. A program befejezésének másik oka a szovjetek visszavonulása volt. Az Apollo–11 repülése után a szovjetek már nem erőltették a holdutazást, másodiknak lenni már nem volt értékes a propaganda szempontjából, ehelyett inkább űrállomást építettek. Az amerikaiak egyrészt átvették ezt az irányt, másrészt tervezni kezdtek egy többször használható, így olcsóbb űrsiklót. Ez csak félig sikerült, mert többször felhasználható lett ugyan, de olcsóbb nem.
– Tudományos kutatásnak tekinthető az Apollo-program?
– Több száz kilogrammnyi holdkőzet került a Földre, a holdrengéseket és ezen keresztül a Hold belső szerkezetét vizsgáló szeizmométereket és lézertükröket helyeztek el a Holdon, amelyeket a Földről lézerrel megvilágítva pontosan mérhetővé vált a két égitest közötti távolság. Volt tehát tudományos hozadékuk a repüléseknek. Nem vitás azonban, hogy ez nem volt tudományos program. Az utolsó repülés egyetlen geológus résztvevőjén, Harrison Schmitten kívül egyetlen kutató sem jutott fel a Holdra, az űrhajósokat a vadászpilóták közül választották ki. Ezt meg is lehet érteni. A repülés végrehajtása olyan nehéz feladat volt, hogy nem merték civilekre bízni.
– Miért tűnik úgy, hogy nem történt semmi érdemleges az űrkutatásban az Apollo-program óta?
– Túlzás, hogy nem történt semmi, hiszen nemrég készült el a nemzetközi űrállomás – az ISS –, amely egy nagyságrenddel nagyobb, mint a korábbi Mir, Szaljut vagy Skylab űrállomások. Mindössze a hosszú távú emberes űrrepülések maradtak el. Az űrhajósok repülésének többletköltsége és veszélyessége aránytalanul nagy, ezért a robotokra vár a Naprendszer felfedezése, ez ma már egyértelmű. A hosszú távú űrrepülések mellőzésének másik oka talán kevésbé közismert. Azóta kiderült, hogy nagy mázlijuk volt az amerikai űrhajósoknak, mert a napkitörések sugárzása nagyobb veszélyt jelent az emberre, mint korábban gondolták. A földi magnetoszféra jól védi még az ISS-en dolgozó űrhajósokat is a sugárzás ellen, de ha elhagyjuk a Föld környezetét, és elmegyünk a Holdra vagy a Marsra, védtelenek lehetünk. Van ellene védekezési mód, de ha minden rosszul jön össze, akkor ez halálos is lehet. A naptevékenységet pedig nem lehet előre pontosan kiszámítani.
– Újabban előtérbe kerülnek a tudományos szempontok a távlati tervek kidolgozásakor, vagy még mindig a politikai érdekek dominálnak Amerikában és Oroszországban?
– Keveredik a kettő. A propagandának továbbra is van jelentősége, de itt nem feltétlenül nagyhatalmi propagandára gondolok. A hosszú távú emberes programoknak pozitív hatásuk lehet az ifjúságra. Ahogy az Apollo-program tette negyven éve, célt adhat, lelkesítheti a gyerekeket, hogy mérnöki, természettudományos pályát válasszanak. Ám a világ nagyot változott negyven év alatt. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy egy ország egyedül hajtson végre egy átfogó űrprogramot. A holdbázis felépítését, majd a marsutazást előirányzó Constellation program is világprogrammá alakul. Pozitív változásnak tartom, hogy együttműködés váltja föl a versenyt. Valamit nem szabad elfelejteni. Ritkán hangsúlyozzák, de a hatvanas évek űrversenye az Egyesült Államok és a Szovjetunió között békés versengés volt. Milliárdokba került, de ezt a pénzt legalább többé-kevésbé hasznos célra költötték el, nem egymás elpusztítására szánták. Sokak számára hasonlók lehetnek az űrhajók és a nukleáris robbanófejet hordozó rakéták, de ezek csak felületes hasonlóságok. A versengést az Egyesült Államok nyerte meg, de úgy is tekinthetjük, hogy az emberiség nyerte meg. Öntudatot adott, hiszen azóta nemcsak egyetlen bolygóhoz kötött faj vagyunk, hanem más bolygókra is el tudunk jutni. Az Apollo-program legfontosabb eredménye annak bizonyítása volt, hogy ez lehetséges.