A szatymazolás a szegedi hivatalnokréteg kedvelt nyári üdülése volt a XIX. század második felétől: Szatymaz Szeged-Felsőtanya szőlő- és gyümölcstermelő tájéka. Számos szegedinek volt ott tanyája, földje, szőleje. Juhász Gyula szezon végi bökverse még 1908-ban is kigúnyolta a külföldi nyaralással dicsekvőket: „Szatymazról már jönnek, jönnek, / Akik Velencébe mentek…”
Már Mikszáth megkezdte 1878 nyarán, alighogy elfoglalta helyét a Szegedi Napló asztalánál. Sebők Zsigmond, Gárdonyi Géza, Tömörkény István folytatta. Ez utóbbi azután, mivel apósának, Kiss Palcsinak tanyája Zákányszékbe esett, elpártolt a Fölsőtanyához tartozó Szatymaztól. A századfordulón Móricz Pál lett a rendszeres krónikaíró, a szatymaziádák sorozatának szerzője, míg 1901-ben szülőföldje, a Hajdúság haza nem hívta fiát.
Móra Ferenc 1910 és 1913 közt, a világháború kitöréséig családjával nyaranta két hónapot töltött egy bérelt szatymazi tanyán. Jó volt a vonatjárás, ha nem futotta már a szabadságból, naponta bejárt a Somogyi-könyvtárnak és a -múzeumnak helyet adó Közművelődési Palotába, amelynek 1902 óta Tömörkény igazgatása alatt munkatársa, könyvtárnoka, de közben már sikeres régésze is lett. Gyalog is megtette az utat; lemérte: két óra alatt 10 242 lépést tett meg… Akár Tömörkény: ő meg a sebőkhögyi tanyára 3 óra 16 perc alatt ért ki a száraz homokon.
A Szatymaz 34. helyrajzi számú tanyát Tápai István (itteni ragadványnevén Hangya Pista bácsi) és Szél Vera (a szatymaziak száján Veron néni) adta ki a Móra családnak. Mórának a Szegedi Naplónál kollégája volt Sz. Szigethy Vilmos, Szeged városának 1904 és 1950 között levéltárnoka: az ő családjával együtt bérelték a tanyát. Neki is volt Móra Pankával egykorú lánya, Vilma. A két család egymással szemközti padlós szobában lakott. A konyhát közösen használták. Ágyneműt, konyhai edényeket otthonról hoztak. Ami viszont a konyhára kellett, azt Veron ángyó, a kofa szerezte be nekik. Nevelt fiuk, Hangya Pali volt a mindenes.
Szél ángyó jót akart címmel Móra remek elbeszélésben örökítette meg szatymazi házigazdáját. Merthogy abban a házban az asszony viselte a kalapot. A tárca a Világ 1926. április 25-i számában jelent meg, majd az író betette összegyűjtött műveinek első kötetébe, amely Véreim címmel 1927-ben jelent meg.
Ezekkel a jellemző sorokkal kezdődik:
„Hogy kicsoda az a Szél ángyó? Azt abból lehet legjobban megtudni, ha elmondom, hogy kicsoda a Szél ángyó ura.
A Szél ángyó ura Tilalmas Nagy István. Afféle barkácsoló ember kint a tanyán. Akkor is barkácsolt, amikor én megismertem, vagy tizenöt esztendővel ezelőtt. Valami másfél öles nyárfa karót igazgatott bele a tanyája tetejébe, az oromfal hegyinél.
– Mi lesz az, Pista bácsi? – kérdeztem tőle.
– Ez? Vellámhárító.
– No? – néztem nagyot. – Csak nem tán?
– Dehogynem. A régi mán elrohadt, nézze, odahajítottam a tarlóra.
– Hát holtig tanul az ember – mondom –, még ilyent se hallottam.
– Mán pedig ilyent hallhatott vóna, mert ezt nem én tanáltam ki. Az urak is csak így csinálják a városban.
– No, nem egészen. Az urak vasból csinálják, annak is megaranyozzák a hegyit.
Írással azt vissza nem lehet adni, milyen mérgesen höccentette el magát a tanyai Franklin a létra hegyiben.
– Szögény embörnek fábul is jól van, hallja – nézett le kevélyen, aztán több szót nem is vesztegetett rám. Értetlen városi népek ennyit se érdemelnek.
Hát ilyen ember Tilalmas Nagy István, akit azonban erről a névről a tulajdon szomszédja se ismer. Ellenben mindenki ismeri úgy, hogy: a Szél ángyó ura. Megesett már ez más háznál is. Hogy tovább ne menjünk, Lotaringiai Ferencet is csak a Mária Terézia urának nevezték vala. Akié az impérium: az adja a nevet.”
A novellába ezt a sztorit Móra hajdani riportjából mentette át. 1913-ban, nyaralásuk befejezésekor Szatymazi búcsú címmel a Szegedi Napló szeptember 7-i számában írta meg először. „Láttam én egyszer a nyáron Pista bácsit, a gazdát, ahogy veszkődött valami másfél öles farúddal. Lehámozta szép simára, kihegyezte mind a két végén, s mászott vele föl a tetőre.” Csaknem szó szerint úgy folytatta, ahogy később az elbeszélésben. Kicsit eltért a válasz kommentálásában: vellámhárító itt is, „mondja ő negédesen, mert nemigen szíveli az olyan embert, aki nyáron is két nadrágba jár, holott okos ember az alsót is sokallja belüle”. A folytatás azután lényegtelen eltérésekkel szintén azonos.
A dolog annyira megtetszett Mórának, hogy már 1922-ben A festő halála (a későbbi kiadásokban Négy apának egy leánya) című regényében is elsütötte. Ott alteregója, Varga Márton Bíbók sógorral vitatta meg a fából készült villámhárítót. A városban vasból van, s bearanyozzák a hegyét. „No, ügön, az urak. De hát a szögény embörnek fábul is mögjárja.” Ez a gyöngébb, elnagyoltabb változat. A teljesebbet a novellában láttuk.
Móra ebben úgy folytatja, hogy áttér Szél ángyóéknak a múzeumba tett első látogatására:
„Már pedig odakint az impérium teljesen és változatlanul a Szél ángyóé. Ugyan idebent is csak az övé. Láttam akkor is, mikor egyszer a múzeumban kalauzoltam őket. Néztük a Munkácsy-képet, a Honfoglalást. Pista bácsinak nagyon tetszett Árpád apánk, hogy olyan gangosan üli a lovat, de Szél ángyó elpitytyesztette a száját:
– Csökélylöm.
– Kicsodát?
– Az Árpád királt.
– Mért csekélyli, Szél ángyó?
– Azért, mert nem királnak való.
– Hogyhogy?
– Mert aki királ, annak gyalog is magosabbnak köll lönni, mint a népeknek lóháton.”
Ennek a mozzanatnak is megvan a hiteles történeti forrása Móra újságírói és múzeumigazgatói életművében. Van e Petőfi-kultusz? című tárcájában már 1923. június 3-án, szintén a Világ hasábjain, más szájába adva ugyan, de nyilván Szél ángyó véleményét tolmácsolva, tömörebben így fogalmazta meg: „Láttam az Árpád apánk képit is. Szép az, hallja, csak csekélylöm. Hiszön Árpád apánknak a kisujja vastagabb löhetött, mint egy mostani kapitánynak a dereka.”
Ezután Móra kis történelmi elemzésbe kezd – a maga módján. Édesapja, Móra Márton Félegyházán jegyes ember volt, engesztelhetetlen 48-as, sőt 49-es, s Fercsike, akár bátyja, István, ebben a szellemben nőtt föl. Serdülőként hatott rá neves földije, szülővárosának országgyűlési képviselője, a függetlenségi párti Holló Lajos. A Szegedi Naplóban megjelent publicisztikai írásaiban következetesen bírálta a Habsburgokat, a császárt és királyt, Ferenc Józsefet. Már a Szegedi Napló főszerkesztője volt, amikor 1913. július 20-án megjelent Őfelsége békét akar című vezércikkéért a királyi ügyészség pört is indított ellene. Ekkor írta a bátyjának: „Édesapámra sokat gondoltam ezekben az összevissza napokban! Ha ezt az örömet megérte volna! Főszerkesztőséget meg a királysértési pört!” A pört a világháború kitörése elsodorta, de Móra, aki korábban nem sokra becsülte a republikánus mozgalmakat, ekkortól tudatosan lett köztársaságpártivá.
Nem véletlen, hogy 1918. november 2-án ő terjesztette elő a szegedi közgyűlésben a javaslatot Magyarország népköztársasággá alakításáról. November 16-án, a népköztársaság kikiáltásakor az Országházban Móra Ferenc is ott volt Szeged képviseletében.
Szél ángyóéknak a novella tulajdonképpeni tárgyaként még ezután leírt, második múzeumi látogatása Mórát a következő történelmi eszmefuttatásra késztette:
„Persze az régen volt, mikor a Szent Korona tanát így értelmezték Szél ángyóék, azóta még jobban elvékonyodtak a királyok, és mindnyájunkat meggázolt egy kicsit az idő. Szél ángyó összetöpörödött, mint a fáján felejtett alma, Pista bácsiból meg olyan hasba vállas, térdbe roggyant öregember lett, aki már csak lefelé tud menni a létrán. Inkább csak a szavukról ismertem rájuk, ahogy tegnap becsoszogtak hozzám hetipiac után.”
Tömörkény óta tudjuk, hogy a tanyai népek a szerdai, szombati hetipiaccal kötötték össze a múzeumlátogatást. Akkor úgyis bent jártak a városban; külön ezért nem áldoztak volna időt, fuvart.
Móra félegyházi születésű, nevelődésű lévén hadilábon állt az ö-zéssel. Itt is elfeledkezett egyik-másik ö hangról, betűről; néha meg oda is tett, ahová Tömörkény vagy Juhász Gyula biztosan nem tett volna:
„– Kérdezze, no, mi járatban vagyunk? – kezdte Pista bácsi a kint való illemtan első paragrafusa szerint.
Úgy feleltem, ahogy a kódex előírja:
– Majd megmondják, ha akarják.
– Hát majd anyó mögmondi – igyekezett háttérbe vonulni öreg barátom.
Szél ángyó mindjárt a tárgyra tért. Előszedett a kosarából egy zacskó aszalt almát, egy bögrécske tejfölt meg három tojást.
– Hoztam egy kis béllegre valót.
– Bélyegre valót? No? Tán hír érkezett a Paliról?
Pali a fogadott gyerekük volt Szél ángyóéknak. Mióta összekerültek, mindig volt nekik egy fogadott gyerekük, aki libát őrzött, birkát legeltetett a ház körül, még föl nem nőtt, aztán kiházasították, és kerestek más fogadott gyereket. Pali volt az utolsó, valami sokgyerekes kapásnak a fia, de azt már nem házasították ki. Bekívánta a király a háborúba, aztán sose eresztette többé vissza.”
Móra remek szerkesztési fogással adja elő itt, nem előbb és nem utóbb, azokat a tudnivalókat, amelyeknek ismeretére szüksége lesz az olvasónak az elbeszélés érdemi mondandójának, sőt csattanójának megértéséhez. Azt, hogy a gyermektelenül maradt tanyai öregek egyrészt egzisztenciális szükségből, korosodásukkal arányos mértékben, rászorultak a segítségre, számítva arra is, hogy amikor majd végképpen leesnek a lábukról, saját gyermekeik híján nevelt fiuk támaszuk lesz. Másrészt emberbaráti kötelességüknek tesznek eleget, mikor a nincstelen, földtelen és házatlan családok egy-egy gyermekét emberkorig fölnevelik. A szegedi tanyavilágban a kapás – Bálint Sándor Szegedi szótárának (1957) meghatározása szerint – olyan szegény tanyai, aki a gazda vagy a városi szőlőbirtokos homoki szőlejébe szegődik. Lakik a tanyában, némi bért kap, jószágot tarthat, esetleg kis darab földet is művelhet magának. Ilyen volt a háborúban odamaradt Pali is.
„– Nem, nem a Pali – rázta meg csöndesen a fejét Szél ángyó, és a szeméhez emelte a fejkendője csücskét. – Legációba kellene levelet írni.
– Miféle legációba? – értetlenkedtem.
– Hát ahun a királ gyerökei vannak. A tekintetes úr levelezi őket, ugye?
– Nem én – lepődtem meg nagyon őszintén. – Közelebb se levelezek, nemhogy olyan messzire leveleznék.
– Nézze, nekünk mögmondhassa – hajolt közelebb hozzám Szél ángyó. – Mink úgyis tudjuk, hogy maga be van üsmerkedve szögénykékkel. Olvastuk a világújságba, ehol e.”
Szél ángyó nyilván a Tolnai Világlapjának valamelyik számára hivatkozott. Érdemes lenne megkeresni.
„Előveszi a kebeléből a szépen összehajtogatott képes újságot, amelyikben meg van írva, hogy az az ábécéskönyv, amelyikbe én is belesegítettem, elkerült a király árváihoz is.”
Ha ezt nem ismerem is, Supka Géza kitűnő folyóiratának, a Literaturának bő évvel későbbi, 1927. novemberi számában Czakó Elemérnek a nyilatkozatából valóban tudjuk, hogy IV. Károly gyermekei – elsősorban a trónörökös, Ottó királyfi – Móra Ferencnek Voinovich Gézával együtt szerkesztett elemi iskolai olvasókönyveiből, a Betűország virágos kertje hat kötetéből tanultak magyarul. Czakó Elemérnek ez az interjúja Móra írói működésének negyedszázados ünneplésekor, 1932-ben megjelent emlékkönyvben is.
Még mindig a Mórától megszokott valóságábrázolás talaján halad a folytatás. Móra szerénykedik:
„– Jaj, lelkem, Szél ángyó – mosolygom el magam –, a könyv csak olyan, mint a muzsikaszó. Messzire elhallatszik, de azért a muzsikást nem mindenki ismeri ám, aki a muzsikáját hallja.
Ángyó szemmel láthatólag elszomorodik. Pista bácsi hol őrá néz, hol énrám, tűnődik, merjen-e szólni, ne-e, de mégiscsak megszólal:
– Az atrecukat azért tudja tán?
– Azt megtudhassuk.”
Móra itt a maga szájába is népnyelvi alakot ad, hogy a helyzethez jobban illjék. Az atrec is olyan idegenből (talán angolból, franciából, német közvetítéssel) jött szó (adressz), amely a Monarchia postájának kezdeteitől honosodott meg nálunk, és sajátos alakjában a nép nyelvében éppoly jellegzetes tájszóvá alakult, mint az eredeti honi termék.
„– No, lelköm, akkor nincs hiba – vidámodik föl az ángyó szeme. – Mögkéröm igön szépen, írja mög a Zitának, hogy minálunk lönne legjobb helye annak a szögény gyeröknek.
– Melyik gyereknek? – felejtkezek rá ángyóra.
– Hát akármelyiket adná nekünk, mink vállalnánk szívesen.
Pista bácsi bizonytalanul szusszant egyet.
– Mán mégiscsak a legöregebbet. Az a legtöhetősebb, mög abbul lösz leghamarább embör. Azt még mink is mögérnénk.
Ángyó a szeme sarkával elhallgattatja Pista bácsit, és megint ő veszi át a szót.
– Nézze, nekünk se kicsi, se nagy, oszt mióta a Pali elveszett, mink mán csak olyanok vagyunk, mint a szödött szőlő. Hát mondom ennek az embörnek, lögyünk jó szívvel ahhoz a szögény asszonyhoz, ha mán úgy átvetötte az élet a vállán, vállaljuk örökbe valamölyik gyerökit.
– A nevemre íratom – készségeskedik Pista bácsi.
– A nevünkre – igazítja helyre Szél ángyó. – Ráíratunk tanyát, szőlőt, földet, mindönt.
Olyan várakozva néz rám a két öreg ember, hogy le kell sütnöm a szememet.
– Nehéz lesz az, ángyó.
– Mér lönne? – döccen előre Pista bácsi. – Vót mán nekünk sok nevelt gyerökünk, mind embör lött abbul.
Ángyó azt hiszi, eltalálta a gondolatom.
– Hogy a gyerök nagy nömbül való, mink mög csak olyan parasztok vagyunk? – teszi a kezét a kezemre. – A tisztaszobában háltanám, nézze. Hiszön maga mondta, mikor nálunk vót, hogy abba király is ellakhatna.”
Ez is remek, Móra leleményét dicsérő ötlet, amikor egy közkeletű szólást úgy alkalmaz, hogy ideillően szó szerint kell érteni.
„– Nem azért, ángyó – rázom a fejem. – Más hiba van. Ugye, a kis királyfinak is legeltetni kellene?
– Ó, lelköm, csak olyankor, mikor a nap süt. Esőben az öreg is eltotyogna a birkák után.”
Idáig Móra, ahogy ő írta Tömörkényről, a valóság párnáján álmodott. Ám ettől kezdve álma a népi szürrealizmus világába emelkedik. Így szereli le a mesevilágba illő öreg tanyai parasztasszonyt:
„– Igen ám, ángyó, csakhogy a királyfiaknak az a törvényük, hogy ők csak aranybárányt legeltetnek.
– Ez törvény? – halkul el az ángyó szava.
– Törvény.
Azután egy kicsinyég hallgatunk mindhárman, ángyó szorosabbra köti az álla alá a kendőt, és megindul kifelé. Egy kicsit elgörbül a szája széle, mikor elköszön.
– Istennek ajánlom, tekintetös úr, én jót akartam.
– Möghiggye, jót akart – fog velem kezet Pista bácsi.”
Nem kell ahhoz elhinnünk a realista Móra naiv népmeséjét, hogy a magvát elfogadjuk. Alább Szatymaz helyett Domaszék csak Móra elterelő hadművelete. A republikánus Móra, a népköztársaság szegedi kezdeményezője, a magyar néplélek mélységeinek ismerője és sajátos megörökítője, a paraszti royalizmus e különös epizódjának ábrázolója így szűrte le Szél ángyó látogatásának tanulságait 1926-ban:
„Meghiszem, lelkeim, hogyne hinném – nézek eltűnődve utánuk. Jó is volna az, ha úgy lehetne, hogy Tilalmas Nagy István és Szél ángyó örökbe fogadnák a magyar királyfit, és kivinnék Domaszékre, és felnőne úgy, hogy politikust nem látna, és megtanulná azt, hogy a szegény ember fából csinálja a villámhárítót, és hogy a királynak gyalog is magasabbnak kell lenni, mint másnak lóháton…”
Ezt a fajta királypártiságot, azt hiszem, ma is vállalhatnánk.
Reform UK
Nigel Farage pártja a legnépszerűbb a brit keresztények körében
