Tegel bolyongó szőke asszonya

Különös esemény foglalkoztatja a német és a finn hatóságokat. Melyik ország törvényei érvényesíthetők annak a nyilvánvalóan zavarodott elméjű negyvenéves nőnek az esetében, aki csaknem nyolc hónapja Berlin Tegel repülőterén él?

(Köln)

Jaana, a repülőtér feketébe öltözött lakója napközben fáradhatatlanul bolyong az üzletek, vendéglők, irodák labirintusában, s udvariasan kerülgeti az utasokat. Esténként rendre visszatér a D terminálra, ahol az éjszakákat padon fekve tölti, kabátjával takarózva. Útlevelét és bankkártyáját eldobta, legtöbbször csak angolul hajlandó beszélni, és abban bízik, hogy előbb vagy utóbb rátalál egy általa magas rangú egyénnek tartott valakire, aki magával viszi vagy Ausztráliába, vagy Új-Zélandra. A repülőteret felügyelő rendőrök szerint ápolt, csinos, udvarias, nem okoz gondot. A mozgássérülteknek fenntartott mellékhelyiségben tisztálkodik, szívesen használja a lifteket, néha beül valamelyik büfébe, ahol mindig számlát kér, mintha valakivel szemben el kellene számolnia azokat a pénzeket, amelyeket itt-ott az utasok nyomnak a markába. A „tegeli szőke asszony” a repülőtér megszokott jelensége, ugyanakkor a német és finn külügyminisztérium közötti vita tárgya.
Elsőként a Lufthansa egyik alkalmazottja figyelt fel rá, elsősorban azért, mert Jaana kizárólag azokat a fekete ruhadarabokat viselte, amelyekben valamikor novemberben megérkezett. A segítőkész hölgy ruhát, piperecikkeket csomagolt össze, hogy segítse a furcsa utast, aki azonban visszautasította a jóindulatú támogatást. Ezt követően értesítette a német– finn hitközség lelkipásztorát, aki érdekes információkat tudott meg a különös asszonyról.
A Helsinkitől nyugatra fekvő kisvárosból, Kauniainenből útnak indult Jaana jól képzett orvos. Harminckét évesen egy kórház belgyógyászaként dolgozott, amikor betegsége első jelei mutatkoztak. Rögeszmék gyötrik, menekül az orvosok, a hivatalok, a gyámság elől, keresi a szabadságot, s nem akar Finnországba visszatérni.
A hazatoloncolás kísérletei elbuktak az igazságszolgáltatás útvesztőin. Helsinki ugyanis mindeddig nem ratifikálta a 2000-ben Hágában hozott, a gondozást szabályozó nemzetközi egyezményt. A finn törvények így lehetővé teszik, hogy az állam beavatkozzon polgárai döntési szabadságába, míg Németországban sokkal szigorúbbak az ide vágó előírások. Közben mind Kauniainenben, mind Berlinben kijelöltek egy-egy gondozót, hogy tartsák szemmel, Jaana azonban egyikkel sem hajlandó szóba állni. Hamarosan a járásbíróságra marad az a nem egyszerű feladat, hogy – két orvosi szakvéleményre támaszkodva – döntsön a furcsa asszony további sorsáról, beutalásáról valamelyik ideggyógyintézetbe.