Tengeren innen

S Z Ó L Ó

Korábban, ha a gazda bekerítette veteményesét villanydróttal, s ezt közhírré tette, ám valaki mégis lopni próbált, de agyoncsapta az áram: a tolvajból áldozat lett, a sértettből pedig elkövető. A kesznyéteni eset közismert, az idős férfit immár többrendbeli gyilkossági kísérlettel vádolják. Na, az ilyen helyzeteken a múlt héten született, nagy médialelkesedés övezte jogszabály-módosítás – amely állítólag kitágítja a jogos önvédelem korlátait – nem változtat semmit. Viszont érdekesen konvergál a főfőrendőr, B. József néhány hónapja tett nyilatkozatával, amely szerint a lakosság ne az államtól várjon oltalmat. Ideje megvédenünk magunkat – e fura, fülledt nyárban valami ilyesmit üzenget a hatalom. Azt viszont nem mondja el, miképp védhetjük meg magunkat, családunkat és javainkat úgy, hogy ne kelljen számítanunk érte huzamos börtönbüntetésre.
Idézek a rendelkezés szövegéből: „a védekező vagy más személy, illetve javai elleni esetleges támadás megelőzése érdekében védőberendezést vagy védekező eszközt lehet alkalmazni”. Próbáljuk meg kihámozni a lényeget e nyelvi káoszból: a polgár megpróbálhatja legális eszközökkel megelőzni vagy kivédeni a támadást. Erre törvényt hozni persze értelmetlen – eddig is tarthattunk harapós kutyát, gázspray-t, riasztópisztolyt, bikacsököt. A törvény aztán előírja, hogy a védekezés eszköze nem lehet alkalmas élet kioltására, csak a támadó ellen szabad igénybe venni, és előzetesen fel kell hívni rá a figyelmet. Tehát a kőkerítés tetejére betonozott üvegtörmelék maradhat, csak ki kell írni, hogy aki mégis be akar mászni, életveszélyesen megvághatja magát. Áramot vezetni a kerítésbe ezután sem szabad.
Néhány hete a csepeli lakótelepen négy előember beszakította egy lakás ajtaját, s az ott levő idős férfit kegyetlenül összeverte baseballütőkkel. Ha az áldozatnak lett volna annyi lélekjelenléte, hogy belevágja a konyhakést valamelyik támadóba, már előzetesben ülne. Az elkövetők máig szabadlábon vannak. A törvény állítólag azt az elvet kívánja rögzíteni, hogy a támadásból származó kockázatot nem a megtámadottnak, hanem a támadónak kell viselnie. Valójában nem rögzít egyebet, mint a jelenlegi áldatlan állapotot.
Nem tudom, jelez-e mindez valami jogi tendenciát, vagy csak összeomlott igazságszolgáltatásunk spontán rángógörcseiről van szó. Vajon messze van még az az idő, amikor a polgár hatékonyan és következmények nélkül megvédheti magát és vagyonát?
Ha továbbra sem úszhatjuk meg börtön nélkül a határozott önvédelmet, az erőszakos bűnözés növekedni fog. Ám a helyzet paradox: attól félek, az sem jelentene megnyugtató megoldást, ha holnaptól törvényesen leszúrható, lelőhető, agyoncsapható volna a birtokunkra hatoló rosszhiszemű idegen. Egy ilyen jogi klíma elvileg igazságosabb, ám a magyar valóságtól egy egész óceán, sőt egy világ választja el. Nem vagyunk Amerikában. A posztvadnyugati társadalomban teljesen elfogadott „az én házam az én váram” szemlélet; ha lelőjük a betörőt, hát lelőjük. A fegyvertartásnak ott hagyománya van, az emberek jobban értenek az önvédelmi eszközök kezeléséhez, s többé-kevésbé megszokták az ezzel járó felelősséget is. Mi zaklatottabb, dühösebb nép vagyunk, s fegyvert mindig csak ügyeletes elnyomóink hordhattak. Ha hirtelen megengedné egy törvény, hogy akár a támadó életét kioltva megvédhessük magunkat, annak egyelőre annyi lenne a hozadéka, hogy a biztonság kedvéért minden betörő vinne magával pisztolyt. S nem vagyok biztos benne, hogy a hörcsögpusztai tanyán kialakuló tűzpárbajban Terka néni győzelmet aratna a tyúktolvajok felett.
Sokan és okkal félnek e fura, fülledt, veszélyes nyárban. Olyan törvényeket kellene már hozni, amelyek érthetők, alkalmazhatók és illenek a hazai helyzethez. Például: kapjon a rendőr első osztályú kiképzést, a legjobb fegyverzetet, amilyen létezik és rendes fizetést. De csak fél szemmel aludjon, akár a ragadozók. Érjen riasztáskor percek alatt a helyszínre. Aztán tudja is, merje is hatástalanítani a támadót, kőkeményen.