A mi állatunk, a mi emberünk

Ö K O T E R R O I R

Nem a jelmezesek és a biciklisták a legüdébb színfoltjai az új összetételű Európai Parlamentnek, hanem egy nagy bajuszú francia, az antiglobalista küzdelem ikonja, José Bové. Korunk Dózsa Györgyének gyönyörű történetét éppen tíz évvel ezelőtt repítette világgá a média. 1999 nyarán az AFP rövid hírben közölte, hogy „földművesek dúltak egy McDonald’s-építkezésen”. Kultúrák összecsapása volt ez, a hírügynökségi jelentésből kiderült: „rendőrségi forrásból tudjuk, hogy a hormonnal kezelt marhahús kitiltására felelő amerikai szankciók elleni tüntetés alkalmából Millauban a McDonald’s építkezését gazdák dúlták fel”. Történt ugyanis, hogy a válaszlépés a rokfortot sújtotta, ami viszont csak a környéken tízezer embernek biztosított megélhetést. Ez volt hát a kiindulási pont, ami azonban rögtön az elején messze túlmutatott önmagán. Nem csak arról volt szó, hogy a juhtenyésztők, a parasztok nem voltak hajlandók birkaként viselkedni, amikor a multinacionális tőke már a puszta létüket fenyegette, a lépés és a célpont egyaránt szimbolikus. Bové és barátai egyszerű kérdéseket tettek fel maguknak és egyértelmű választ adtak. Mit választunk? Minőségi, vagy minősíthetetlen táplálékot? Tisztességes munkát, vagy a munka nélkül dolgozó pénz terrorját? Hosszú vörösboros vacsorákat a kertünkben a barátainkkal, vagy gyors hulladékfogyasztást műanyag székeken? Kergemarhakórt, dioxint, nitrátos vizet, génkezelt termékeket, baromfivészt és sertéspestist, nehézfémeket és gyarmatosítást, vagy családi gazdaságokat, helyi árut, hagyományt, szabadságot? A hatalom válasza a szokásos, Bovét és barátait börtönbe zárják. A retorzió természetesen pont a kívánt hatás ellenkezőjét éri el. Bové a magasba emeli megbilincselt kezét és mosolyog. Másnap reggel már több száz címlapon, szerte a világon. A rabok ünneplik. Köztük egy kameruni restaurátor, aki miután teljesen összeomlott, egyedül, fényes nappal, fedetlen arccal megtámadott egy bankot. A börtönben festeni kezdett, hatalmas vásznakat és freskókat a cellájában, részletekben, aztán összeragasztotta őket és a nővérének adta, aki létrehozott belőlük egy kiállítást egy bisztróban. Másnap az egyik újságban két hír jött egymás alatt: Egy rab kiállítása egy bisztróban, José Bové nem hajlandó elhagyni a börtönt. A szabadság határtalan. Nyilván belül kell kezdődnie, de aztán ki kell teljesednie, különben semmi értelme. Ugyanebben az évben, néhány hónappal később Seattle-ben több tízezer ember, köztük nyolcvan ország földművesei megakadályozták a Kereskedelmi Világszövetség ülésének megnyitását. Kijárási tilalom lett a vége és a tervezett egyezmény ellehetetlenülése. Ha akkor a nemzetközi civil társadalom nem akadályozza meg az ülést, ma még rosszabb lenne a helyzet. Érdekes egyébként, és reményt keltő, hogy az a közvélemény, amelyik tűrte a globálkapitalizmus őrjöngését, a mezőgazdaságnál behúzta a kéziféket. Az agrokémia vs. szakralitás küzdelme jelképessé vált. Mert az étel a nap, a víz, a föld jóságából és a gazda munkájából fakad. A szent a tál mellett tanyázik, a bankárok pedig nem papok. José Bové a mi emberünk, figyeljük őt Brüsszelben. Valószínűleg nehezebb lesz kilóra megvenni lobbistának, mint a halványzöld Joschka Fischert.