A NATO már visszaszámol a Balkánon?

A NATO új főtitkára a minap kilátásba helyezte, hogy a katonai szövetség 2014-ig jelentősen csökkentené a Balkánon állomásozó erőinek létszámát. Anders Fogh Rasmussen azonban hozzátette, hogy a helyzet alapos elemzése nélkül semmiféle olyan lépést nem tesz, amely veszélybe sodorná a térség stabilitását. Ha a NATO komolyan veszi az alapos helyzetelemzésre vonatkozó ígéretét, aligha vonul ki. A délszláv térség két legveszélyesebb pontján, Koszovóban, de legfőként Bosznia-Hercegovinában ugyanis még a jelenléte mellett sem lehet igazán stabilitásról beszélni. Ha mégis magára hagyja ezt a két, a nemzetközi közösség tevőleges közreműködésével teljesen kiszolgáltatottá tett országot, akkor sok minden bekövetkezhet, akár újabb fegyveres konfliktusok is.

Rasmussen bejelentését a koszovói vezetés pozitívan értékeli, mert annak jelét látja benne, hogy a nemzetközi közösség komolyan veszi mint államot. Számára is világos azonban, hová vezet, ha a Koszovó északi részében, valamint a két, egy albán és egy szerb lakta részre osztott Kosovska Mitrovicában megszűnik a nemzetközi katonai jelenlét. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az európai igazságügyi és rendészeti misszió, az EULEX a koszovói kormány mellőzésével kötött együttműködési megállapodást, többek között a szerb rendőrséggel az adminisztratív határ ellenőrzéséről, nyilvánvaló, hogy nem a koszovói állam tiszteletben tartásáról van szó. Sokkal inkább arról, hogy Brüszszelben immár elérkezettnek látják az időt Koszovó északi része de facto Szerbiához tartozásának legalizálására. Pristina természetesen tiltakozik területe gazdaságilag értékesebb – és az albán lakosság erőszakos eltávolításával tiszta szerb lakta területté tett – részének amputálása ellen. Fogadkozik, hogy minden erővel meg fogja akadályozni a leválasztást elősegítő együttműködési jegyzőkönyvek gyakorlati végrehajtását. Hogy legyen ereje, arról a NATO gondoskodik. Rasmussen ugyanis ígéretet tett a jövendőbeli koszovói hadsereg magjának tekintett biztonsági erők kiképzésének támogatására. Szerbia persze nem nézi tétlenül, nagy katonai bázist (Cepotina) épít a koszovói határ közelében, és folyamatosan duzzasztja a túlnyomórészt albánok lakta dél-szerbiai Presevo-völgyben a rendvédelmi erők létszámát.
Bosznia-Hercegovinában a politikusok és az értelmiség krémje is úgy vélekedik, hogy a daytoni megállapodás tető alá hozása kevés volt az üdvösséghez, s a nemzetközi közösség nem rázhatja le az ország iránt vállalt felelősségét anélkül, hogy működőképessé tenné az államot. Nemcsak a Pax Americana jegyében létrehozott bonyolult és költséges államszervezet működésképtelen, hanem a gazdaság is romokban hever, a munkaképes korú lakosság csaknem fele munkanélküli, az államcsőd réme immár állandóan fenyeget. Az országot alkotó három etnikum – bosnyákok, horvátok és szerbek – a háború félbemaradása óta inkább messzebb kerültek egymástól, semmint közeledtek. A boszniai Szerb Köztársaság Daytonban megszerzett különállását féltékenyen őrzi, s minden, a szarajevói központi kormányzat erősítésére tett erőfeszítést meghiúsít. Politikáját Belgrádból irányítják, s már nem is nagyon leplezik, hogy Szerbia Drinán túli tartományának tekintik, s amikor csak érdekük, mindig előhozakodnak a boszniai Szerb Köztársaság Szerbiához csatolásáról szóló népszavazás lehetőségével. Brüsszelnek, úgy tűnik, nincs elvi kifogása az ellen, hogy itt is legalizálja a szerbek által végrehajtott etnikai tisztogatást, vagyis hallgatólagosan tudomásul vegye a boszniai Szerb Köztársaság kiválását, talán még a horvát többségű területek elcsatolása ellen sem. Politikája a bosnyák, mozlim lakossággal kapcsolatos humanitárius kérdésekre látszik leszűkülni. Ha azonban a szomszédok kihasítják a maguk részét, mi legyen a bosnyákokkal? Ha kivonul a NATO, rájuk, illetve a horvátokra és a szerbekre lesz bízva, hogy folytatják-e a harcot ott, ahol abbahagyták 14 éve, vagy mégis kiegyeznek egymással. Az utóbbi megoldásnak van kevesebb esélye.