Csináljunk fesztivált!

Az egész úgy kezdődött, hogy két huszonéves fiatalember, John Roberts és Joel Rosenman feladott egy hirdetést, ami meg is jelent a New York Timesban és a Wall Street Journalban 1967. március 22-én. A szöveg a következő volt: Fiatalemberek korlátlan tőkével érdekes, törvényes beruházási lehetőségeket és üzleti javaslatokat keresnek. Érkezett is vagy ötezer visszautasíthatatlannak vélt ajánlat, az igazira azonban egészen 1969 februárjáig kellett várniuk, ekkor került a képbe Michael Lang és Artie Kornfeld azzal az ötlettel, hogy valami Woodstock nevű helyen létrehoznának egy ellenkulturális bázist hippiknek és sztároknak, és ezt rögtön az elején egy művészeti, zenei eseménnyel be is vinnék a köztudatba. Viszont nincs egy vasuk sem.
A négy álmodozó hamar megtalálta a közös hangot, megalapították a Woodstock Ventures Inc. nevű vállalatot, és negyven évvel ezelőtt, augusztus 12-én már az utolsó simításokat végezték a projekten. Augusztus 15-én pedig Max Yasgur farmján megkezdődött a három nap a békéért és a zenéért, a szeretet ünnepe, a Woodstock Music And Arts Fair. Benne volt minden, ami a hatvanas évek művészeti, kulturális, társadalmi életét jellemezte, és amit ma már történelem- és esztétikaórákon tanítanak. És benne rejlett egy új időszak kezdetének lehetősége, de ehelyett inkább lezárta mindazt. Az esemény megismételhetetlennek bizonyult, és lehetetlen volt átvinni a hétköznapokba.
A szervezők ötvenezer embert vártak, csaknem félmillió érkezett. Nem volt erőszak, volt viszont ipari mennyiségű drog és eső. És három haláleset. Egyiküknek perforált a vakbele, a másik túladagolta a heroint, a harmadikat elgázolta egy traktor. A fesztivál komoly anyagi veszteséggel zárult, viszont mindenki remekül érezte magát, úgy gondolhatta, hogy egy kicsit most ő is történelmet ír, és igaza is lett. Egy pillanatra se gondoljuk, hogy az ötletgazdák eleve veszteségre vagy a manapság mágikus nullszaldóra játszottak, egyszerűen így alakult.
Ez ma már nem ismétlődhetne meg, kivétel talán egy csúnya vakbélgyulladás. Minden megváltozott. A fesztiválozás komoly iparág (miként a zene jelentős része is azzá züllött), komoly üzletemberek elfoglaltsága, akár a bankszféra. Nincs mellényúlás, kőkemény profizmus van, fogyasztás és pénz. Biztonsági őrök és bankautomaták. A közönség pedig már régen nem azért megy el egy fesztiválra, hogy megváltoztassa a világot, de már rég nem is a zenéért vagy az együttlétért, hiszen a harmadik napon már mindenki a pokolba kívánja a másikat, sátrastól, mobilvécéstől.
Woodstock a szeretetről szólt, míg a Sziget például, amely Európa egyik legfontosabb popkulturális eseményévé nőtte ki magát, egyértelműen a szórakozásról, a gőz kieresztéséről, hiszen mindjárt vissza kell menni menedzsernek, ami mégiscsak gázosabb állás, mint Iggy Popnak lenni egy életen át, és arról, hogy lúzer vagy, ha nem vagy ott. Woodstock hatására jellemző, hogy még a rock and roll művésznek egyáltalán nem nevezhető Charles Schultz is beillesztett egy ilyen nevű figurát a Snoopyba. A maiak még a South Parkba sem férnének be. Legfeljebb egy kólareklámba.