Iván, a rettegő

Át kellene élnem Bächer Iván fájdalmát. Mélyen. Hiszen már-már egy „Vagy jőni fog, ha jőni kell, a nagyszerű halál”-féle állapotba hajszolta bele magát. Ahogy kedvenc témájáról, önmagáról megfogalmazta: „Belevágtam a zongorába ököllel. Nem szép az ilyen, nem helyes.” Valóban nem helyes. Mármint a mondat. Jó lett volna az alanyt az állítmánnyal egyeztetni.
A Népszabadság publicistája, tárcaírója rendkívüli bátorsággal megfogalmazta azt, amit polgári újságok, középtájon elhelyezkedő hetilapok évek óta rendszeresen megírnak: hogy az MSZP nem jó gazdája, hanem elherdálója a nemzeti vagyonnak, és saját klientúráját különböző állami cégeknél, intézményeknél mértéktelenül jutalmazza a köz pénzéből, azaz: lop. Bächer 2009 augusztusában, a parlamenti választások előtt nyolc hónappal, kicsit késve, de szintén rádöbbent arra, amit az általa leszólt polgári lapok újságíró-napszámosai nap mint nap leírtak és leírnak, csak olvasni kellene őket: hogy ebben az országban lopnak. Most ezt Bächer is szavakba öntötte. Talán úgy érezte, ezt így még nem írták meg. Pedig csak ő nem írta meg. Igaz, neki azok az újságok és hetilapok nem számítanak, amelyek tisztességgel tették a dolgukat, nem titkolták el a magyar valóság sebeit, s ennek a jobb sorsra érdemes országnak a bevert arcát megmutatták az olvasónak. Még le is köpdösi őket, régi jó szokása szerint. „Ez a napilap (a Magyar Hírlapról van szó) nem hazudik. Ez a napilap magyar jobboldali. A magyar jobboldal pedig nem hazudik. Az a hazugság maga” (Népszabadság, augusztus 17.). Bächer nyilván úgy gondolja, hogy az ő becses szájából kizárólag az igazság hangja szól. Nem veszi észre, hogy mire ő rádöbbent arra, amit a legkisebb faluban is tudnak, hogy lopnak a hatalom urai, addigra az országot széthordták. Ehhez a széthordáshoz azonban valakik fedeztek. Van azért itt egy értelmiségi réteg, amelyik hosszú éveken át kizárólag az ellenzéki nagypártot látta és láttatta feketének, s közben a kormányon lévők zavartalanul intézhették üzleteiket és üzelmeiket. Nem tudom, ismer-e ilyen bértollnokokat Bächer Iván.
Jelenleg a Tárki szerint négyszeres a Fidesz-szavazók száma az MSZP szavazóihoz képest. A Szonda Ipsos felmérése szerint „csak” háromszoros ez az előny. Bächer Iván kései megvilágosodásához ennek a jelentéktelen apróságnak természetesen semmi köze nincs. Ő a spiritualitás létráján egyszerűen most jutott el a padlásablakig. Benézett nagy kék szemével, és döbbenten konstatálta, hogy ég a ház. Ekkor visszamászott, lesöpörte félig megégett nadrágszáráról a pernyét, mustrálgatta megolvadt cipőtalpát, és tűnődve maga elé mormolta: Ki gondolta volna, hogy ég a ház? Hiszen semmi nem utalt rá.
Hét évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Bächer leírja a jelenlegi hatalom élősdijeiről: „Ők idézték a kórt elő. Gyávasággal, kulturálatlansággal, hitványsággal és mindenekelőtt: az eszelős korrupcióval. Ahol fölbukkannak, ott lopás esik.” Megjegyzem, egy írótól ennél azért jobb mondatot várnék, elég ügyetlen ez a „lopás esik”. Viszont árulkodó a szóhasználat, mely azt sugallja, hogy a lopások csak úgy „megesnek”, „megtörténnek”, és elveszi a hangsúlyt arról, hogy a lopást emberek követik el, nem természeti jelenség tehát, hanem erkölcsileg gyenge egyének hibás döntése, helytelen cselekedete. Bächernél a stílus gyakran maszatolja a tartalmat. Ilyesmi akkor történik, amikor a szavak szintjén nem egészen ugyanaz történik, mint az érzések és gondolatok szintjén. Talán ez is közrejátszik abban, hogy nem kívánok Bächerrel együtt sírni Magyarország romlásán, s képtelen vagyok sajnálni őt, amiért úgy érzi, nem tud kire voksolni. Ott tart, hogy a Jobbikra akar szavazni. Mert annyira elkeseredett. Sehol egy párt, mely neki jó lenne. Az SZDSZ-t kirúgták alóla, mint egy sámlit, az MDF-től, úgy látszik, mindenki undorodik, az MSZP lop. Több párt számára nincsen, marad neki a Jobbik. „Jöjjenek a derék nácik. Legalább tiszta lesz minden. Tiszta lesz a mocsok. Borzalmas lesz, de egyértelmű.” Ismét a stílusbeli bizonytalanság, a hatáskeltés túl erős vágya, ami gyakran a mérték s az ízlés hiánya. Ráadásul a mocsok nem tud tiszta lenni. El tud tűnni, de maga a mocsok (talán mert ő a mocsok) soha nem lesz tiszta, legföljebb a mocsok eltűnése révén lesz tiszta valami: mondjuk a mosogatószivacstól vagy a szenvedéstől, a seprűtől vagy a megbánástól, a portörlőtől vagy a megváltozás vágyától.
Eszembe jutottak Bächer macskái. Nagyon aggódom értük. Állandó életveszélyben vannak, mert gazdájuk hivatásos rettegő. Már 2003 novemberében is borzalmasan félt, akkor Orbán Viktornak írt nyílt levelet, amelyben nem átallotta megkérdezni, mit szándékozik tenni a legnagyobb ellenzéki párt az eltakarított elemek hátramaradottjaival. „Azért kérdezem”, írta ezt Bächer Iván hat éve a Népszabadság hasábjain (cikkének közlése a szerkesztőknek akkor egyáltalán nem jelentett problémát, boldogan közreadták), „mert ha az Önök takarítógépezete megindul, embereimet megóvni aligha tudom majd; a macskákat azonban talán még el tudom altatni időben”. Vajon 2003 óta Bächernek volt-e egy nyugodt perce, míg le tudta tenni kezéből az altatós fecskendőt? S most mi lesz a macskáival, ha ő a Jobbikra szavaz, azaz a pusztulásra, a teljes megsemmisülésre? Elaltatja-e szegénykéket, mielőtt a szavazófülkébe lép? Vagy még egy rövid ideig nyávoghatnak szabadon, ha ugyan valaha is képesek lesznek túlnyivákolni a náci csizmák csattogását Verőce aszfaltján?
Sose értettem, miért aggódik a szélsőségesek miatt egy szélsőséges. Mert az is egyfajta szélsőségesség, ha valaki egyfolytában tatárjárást, atomtámadást, likvidálást, nácizmust vizionál, és közben – sportból, szokásból, fizetésért – kormányhű értelmiségiként majdan valószínűleg elkövetni szándékozott, vagyis nem létező bűnökkel vádolja meg az ellenzéket. Ha Bächernek 2003-ban, az szt-tiszt miniszterelnök regnálása idején az volt a szellemi programja, hogy a macskairtó Orbán Viktortól rettegjen, akkor én most miért vegyem őt komolyan? És hogyan higgyem el neki, hogy őszinte, amikor azt okádja az MSZP-re: „Mert ellopnak mindent, ami érték, ami kultúra, ami magyar.” Lehazugozni a polgári oldalt egészében, és közben színfalhasogatóan félteni az MSZP-től azt, „ami magyar”, ez a kettő együtt valahogy nem megy. Pusztán a löttyös indulat senkit nem tesz haragvó Adyvá, nyűtt vonóval a húrokba csapó Vörösmartyvá. Nem elég leírni, hogy „Elfáradtam. Mindenki takarodjon a francba!” Ezek szimpla érzületek – és rossz, megcsinálatlan mondatok. Nincs bennük munka, stílus vagy szikra, csak a gyűlölet sistergése.
Ököllel vágott volna a zongorába Bächer Iván? Talán inkább tenyérrel csapott bele, és nem a zongorába, hanem valami másba, ami most szétfröccsent. De nem hinném, hogy Morvai Krisztina a körmét rágja Brüsszelben, hogy Bächer Iván vajon tényleg a Jobbikra szavaz-e. „Én azért csaptam a húrok közé, mert a hazámat féltem – írja Bächer a Népszabadságban. – És mert ettől a jobboldaltól féltem mindenekelőtt. Én ezt a jobboldalt nem utálom. Én ezt a jobboldalt gyűlölöm.”
Sokfélék vagyunk. Van, aki gyűlöl, mert nem szerethet. Van, aki szeret, mert nem akar gyűlölni. Van, aki nem tud gyűlölni, van, aki meg szeretni nem tud. De miért kell büszkének lenni a gyűlöletre?
„Játszottam, skáláztam, muzsikáltam, danoltam, tehetségemtől telőn, de sokat” – írja szerzőnk. S valóban: rettegései közben közredott huszonnégy kötetet, besepert kilenc díjat. A Wikipédia lexikon azt írja Bächer Ivánról, „magyar író”. Megnéztem az internetes lexikonban, Móricz Zsigmond is magyar-e.
De róla csak annyi van, hogy író.