Szombati lapszámunk kulturális oldalán még azt írtam a szerdán kezdődő, százhalombattai Summerfest Nemzetközi Folklórfesztivál és Népművészeti Vásár kapcsán, hogy a szervezők idegtépő türelemjátékot vívtak a magyar hatóságokkal, hogy a harmadik világból érkező együttesek tagjai is beutazási vízumot kapjanak Magyarországra. Akkor még úgy tűnt, hogy az öt kontinens huszonöt országából érkező együttesek mindegyike eljöhet a magyar iparvárosba fellépni, de azóta kiderült: a Külügyminisztériumban és a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalban (BÁH) ezt másképp gondolják, így alaposan megcsappant a résztvevők száma a fesztiválon.
Itt tartsunk egy kis kitérőt. A kormánypárti médiában és a jelenleg hatalmon levő szocialista–liberális értelmiség holdudvarában tényként kezelik, hogy a jobboldal kirekesztő, idegengyűlölő, képtelen elfogadni a másságot. Ezzel szemben ők a tolerancia bajnokai, mindenféle másság elfogadói, a „virágozzék ezer virág” hirdetői. Hét éve ők vannak hatalmon Magyarországon, barátaik és elvtársaik beültek zsíros miniszteri, nagyköveti, konzuli állásokba, másokból államtitkárok, főosztályvezetők lettek, de a kevésbé szerencsések is kaptak egy bőrfotelt valahol megfelelő fizetéssel. Ezek az emberek döntenek ma majdnem mindenről – többek között arról, ki látogathat el Magyarországra.
Érdemes egy kicsit megvizsgálni azt is, hogyan működik Magyarország és egyben Kelet-Európa egyik legjelentősebb nemzetközi folklórfesztiválja, a Summerfest. A rendezvény tagja az UNESCO-tagszervezet, vagyis a CIOFF (Nemzetközi Folklórfesztivált Szervezők Világszövetsége) rendszerének. A világon levő körülbelül négyezer nemzetközi fesztiválból mindössze kétszáz használhatja a világszövetség emblémáját, ezek az UNESCO szellemi-kulturális örökségvédelmi programjának részei. Hazánk tagja e nemzetközi szervezetnek, és Magyarország elfogadta az UNESCO által javasolt szellemi-kulturális örökségvédelmi törvényt. Ez azt is jelenti, hogy a CIOFF-fesztiválok a részt vevő együtteseket a nemzeti szervezeten keresztül hívják meg a kilencvenhét tagországból. Ők jelölik ki a részt vevő együtteseket, amelyek az adott ország legjobbjai, és szinte kivétel nélkül rendelkeznek állami finanszírozási háttérrel és garanciával. Az elmúlt tizenhat év alatt kilencvenöt országból közel tizenötezer néptáncos járt Százhalombattán, és kivétel nélkül mindegyik hazament. A folklórfesztiválokat hatalmas érdeklődés övezi világszerte, ezért az együttes megjelenése kiváló országpropaganda is (Indonézia például a cunami utáni helyzetre való hivatkozással évek óta elsősorban Banda Acheből küld együttest, hogy jelezze a világnak létezésüket). A CIOFF-fesztiválokon a résztvevők egymást is minősítik, így aki bekerül a rendszerbe – és jó minőségű előadást produkál, illetve a többi együttessel való együttműködése is megfelelő –, azt meghívják saját fesztiváljaikra.
Ennyi kitérő után nézzük, mi történt Magyarországon. A tolerancia és elfogadás magyar bajnokai úgy gondolták, nem engedik be az országba a nálunk már többször fellépő (és utána mindig hazautazó) algír együttest. A Sidi bel Abbes városbeli La Rose d’Algerie tagjai legutóbb Székesfehérváron táncoltak, most mégsem kaptak beutazási vízumot (amikor erre figyelmeztették az ügyintézőt, ezt válaszolta: „Ja, ez elkerülte a figyelmünket, személyenként ötezer forintért tessék fellebbezni, és majd újból eldöntjük!”). De nem jöhetnek a nigériai állami együttes tagjai sem, akiket – érdekes módon – a magyar elutasítás után két héttel Franciaország gyorsított eljárással beengedett egy helyi fesztiválra. A schengeni vízum birtokában most már jöhetnének akár hozzánk is, de azt írták levelükben: „Ne haragudjatok, már nincs kedvünk, nem szeretjük már Magyarországot.” A peruiak – őket is elutasították a BÁH-ban – nem ennyire sértődékenyek, ők is nyugat-európai csavarral szerezték meg a vízumot.
Nem jöhetnek a Srí Lanka-i állami népi együttes tagjai sem. Az együttes vezetősége hónapok óta dolgozik azon, hogy országuk kultúráját képviselhessék egy egyébként a térképen alig látható ország kimondhatatlan nevű iparvárosában, egy nemzetközi kulturális találkozón. Az indiai magyar főkonzulátus az együttes tizennégy tagját interjúra berendelte Delhibe (ez tízezer dollárjukba került a néptáncosoknak), majd egyiknek sem adták meg a magyar beutazási vízumot. Egyébként a dél-ázsiai ország kulturális kormányzata jó ideje nem pénzt kér Európától, hanem segítséget ahhoz, újrainduljon náluk a turizmus, mely a fő megélhetési forrást adja az embereknek. Ezért az elmúlt években együtteseket küldtek (és azok soron kívül kaptak vízumot) Csehországba, Lengyelországba, Szlovéniába, Szlovákiába, Spanyolországba, Belgiumba, Finnországba és Olaszországba. Ezen országok idegenrendészeti alkalmazottai nyilván korruptak, hanyagul végzik a dolgukat, netán rájuk egy egészen más Európa törvényei érvényesek, mint ránk.
A fesztivál szervezői úgy látják: a BÁH és a külügy alkalmazottai pikirten, lelketlenül, darab-darab szemlélettel, kirekesztő módon és élőítéletekkel telve döntenek a kérelmekről. Meg se akarják hallani, hogy miről van szó, automatikusan és ellentmondást nem tűrően dolgoznak („Ghánait akkor sem engedünk be, mert NEM!”), intézkednek, és tesznek tönkre ügyeket. Már a vízumkérelem beadásának pillanatában eldől a kérelmező sorsa, de mégis végigjátszatják velük az egész színjátékot, és közben mindenféle EU-normákra, schengeni határra hivatkoznak. A különféle magyar hatóságok egymásra mutogatnak, és áthárítják egymásra a felelősséget, de a végeredmény ugyanaz: a harmadik világból ide ne jöjjön senki. Ezzel felbecsülhetetlen károkat okoznak, az évenkénti CIOFF-világkonferencián mindenki értetlenkedik a magyar gyakorlat miatt, és sok ország már el sem fogadja a meghívásainkat, mondván, hogy úgysem kapnak vízumot. Mindez nem régi gyakorlat: számtalan példa volt rá a közelmúltban, hogy nagykövetek, konzulok, látva a BÁH szerencsétlenkedéseit, saját felelősségre kiadták a vízumot, mert nem akartak kellemetlen helyzetbe kerülni abban az országban, ahol Magyarországot képviselik.
Érdemes azon is elgondolkodni: ezek a külföldiek a saját pénzükön jönnének hozzánk, tehát egy olyan országba, amelynek turisztikai vonzereje már alig van, és az is inkább riasztó. Laknának egy iskolai tanteremben, ennék az iskolai menzakaját, hogy megmutathassák a saját kultúrájukat. Az elmúlt években olyan népcsoportok látogattak ide, mint az udmurtok, az ujgurok, a kalmükök, a jakutok, a busmanok vagy az oszétok, akikről az átlag magyar azt sem tudja, mi fán teremnek – most pedig a magyar joggyakorlat mindent elkövet azért, hogy az EU-s országokat kivéve ide nehogy bárki is betegye a lábát, mert félni jobb, mint megismerni.
Ha megnézzük az idei európai nemzetközi folklórfesztiválok résztvevőinek listáját, mindenhol bőven találunk harmadik világbeli fellépőket. Ott valahogy sikerül megoldani ezt a kérdést, miközben mi padlógázzal robogunk az autósztrádán, és nem vesszük észre, hogy szembemegyünk a forgalommal.
Aki ma beleolvas egy kormánypárti magyar napilapba, azt veszi észre: Magyarország legfontosabb problémája a rasszizmus elleni harc és a másság elfogadása. A szelektív vízumkiadás vajon nem rasszizmus?
Itt tartsunk egy kis kitérőt. A kormánypárti médiában és a jelenleg hatalmon levő szocialista–liberális értelmiség holdudvarában tényként kezelik, hogy a jobboldal kirekesztő, idegengyűlölő, képtelen elfogadni a másságot. Ezzel szemben ők a tolerancia bajnokai, mindenféle másság elfogadói, a „virágozzék ezer virág” hirdetői. Hét éve ők vannak hatalmon Magyarországon, barátaik és elvtársaik beültek zsíros miniszteri, nagyköveti, konzuli állásokba, másokból államtitkárok, főosztályvezetők lettek, de a kevésbé szerencsések is kaptak egy bőrfotelt valahol megfelelő fizetéssel. Ezek az emberek döntenek ma majdnem mindenről – többek között arról, ki látogathat el Magyarországra.
Érdemes egy kicsit megvizsgálni azt is, hogyan működik Magyarország és egyben Kelet-Európa egyik legjelentősebb nemzetközi folklórfesztiválja, a Summerfest. A rendezvény tagja az UNESCO-tagszervezet, vagyis a CIOFF (Nemzetközi Folklórfesztivált Szervezők Világszövetsége) rendszerének. A világon levő körülbelül négyezer nemzetközi fesztiválból mindössze kétszáz használhatja a világszövetség emblémáját, ezek az UNESCO szellemi-kulturális örökségvédelmi programjának részei. Hazánk tagja e nemzetközi szervezetnek, és Magyarország elfogadta az UNESCO által javasolt szellemi-kulturális örökségvédelmi törvényt. Ez azt is jelenti, hogy a CIOFF-fesztiválok a részt vevő együtteseket a nemzeti szervezeten keresztül hívják meg a kilencvenhét tagországból. Ők jelölik ki a részt vevő együtteseket, amelyek az adott ország legjobbjai, és szinte kivétel nélkül rendelkeznek állami finanszírozási háttérrel és garanciával. Az elmúlt tizenhat év alatt kilencvenöt országból közel tizenötezer néptáncos járt Százhalombattán, és kivétel nélkül mindegyik hazament. A folklórfesztiválokat hatalmas érdeklődés övezi világszerte, ezért az együttes megjelenése kiváló országpropaganda is (Indonézia például a cunami utáni helyzetre való hivatkozással évek óta elsősorban Banda Acheből küld együttest, hogy jelezze a világnak létezésüket). A CIOFF-fesztiválokon a résztvevők egymást is minősítik, így aki bekerül a rendszerbe – és jó minőségű előadást produkál, illetve a többi együttessel való együttműködése is megfelelő –, azt meghívják saját fesztiváljaikra.
Ennyi kitérő után nézzük, mi történt Magyarországon. A tolerancia és elfogadás magyar bajnokai úgy gondolták, nem engedik be az országba a nálunk már többször fellépő (és utána mindig hazautazó) algír együttest. A Sidi bel Abbes városbeli La Rose d’Algerie tagjai legutóbb Székesfehérváron táncoltak, most mégsem kaptak beutazási vízumot (amikor erre figyelmeztették az ügyintézőt, ezt válaszolta: „Ja, ez elkerülte a figyelmünket, személyenként ötezer forintért tessék fellebbezni, és majd újból eldöntjük!”). De nem jöhetnek a nigériai állami együttes tagjai sem, akiket – érdekes módon – a magyar elutasítás után két héttel Franciaország gyorsított eljárással beengedett egy helyi fesztiválra. A schengeni vízum birtokában most már jöhetnének akár hozzánk is, de azt írták levelükben: „Ne haragudjatok, már nincs kedvünk, nem szeretjük már Magyarországot.” A peruiak – őket is elutasították a BÁH-ban – nem ennyire sértődékenyek, ők is nyugat-európai csavarral szerezték meg a vízumot.
Nem jöhetnek a Srí Lanka-i állami népi együttes tagjai sem. Az együttes vezetősége hónapok óta dolgozik azon, hogy országuk kultúráját képviselhessék egy egyébként a térképen alig látható ország kimondhatatlan nevű iparvárosában, egy nemzetközi kulturális találkozón. Az indiai magyar főkonzulátus az együttes tizennégy tagját interjúra berendelte Delhibe (ez tízezer dollárjukba került a néptáncosoknak), majd egyiknek sem adták meg a magyar beutazási vízumot. Egyébként a dél-ázsiai ország kulturális kormányzata jó ideje nem pénzt kér Európától, hanem segítséget ahhoz, újrainduljon náluk a turizmus, mely a fő megélhetési forrást adja az embereknek. Ezért az elmúlt években együtteseket küldtek (és azok soron kívül kaptak vízumot) Csehországba, Lengyelországba, Szlovéniába, Szlovákiába, Spanyolországba, Belgiumba, Finnországba és Olaszországba. Ezen országok idegenrendészeti alkalmazottai nyilván korruptak, hanyagul végzik a dolgukat, netán rájuk egy egészen más Európa törvényei érvényesek, mint ránk.
A fesztivál szervezői úgy látják: a BÁH és a külügy alkalmazottai pikirten, lelketlenül, darab-darab szemlélettel, kirekesztő módon és élőítéletekkel telve döntenek a kérelmekről. Meg se akarják hallani, hogy miről van szó, automatikusan és ellentmondást nem tűrően dolgoznak („Ghánait akkor sem engedünk be, mert NEM!”), intézkednek, és tesznek tönkre ügyeket. Már a vízumkérelem beadásának pillanatában eldől a kérelmező sorsa, de mégis végigjátszatják velük az egész színjátékot, és közben mindenféle EU-normákra, schengeni határra hivatkoznak. A különféle magyar hatóságok egymásra mutogatnak, és áthárítják egymásra a felelősséget, de a végeredmény ugyanaz: a harmadik világból ide ne jöjjön senki. Ezzel felbecsülhetetlen károkat okoznak, az évenkénti CIOFF-világkonferencián mindenki értetlenkedik a magyar gyakorlat miatt, és sok ország már el sem fogadja a meghívásainkat, mondván, hogy úgysem kapnak vízumot. Mindez nem régi gyakorlat: számtalan példa volt rá a közelmúltban, hogy nagykövetek, konzulok, látva a BÁH szerencsétlenkedéseit, saját felelősségre kiadták a vízumot, mert nem akartak kellemetlen helyzetbe kerülni abban az országban, ahol Magyarországot képviselik.
Érdemes azon is elgondolkodni: ezek a külföldiek a saját pénzükön jönnének hozzánk, tehát egy olyan országba, amelynek turisztikai vonzereje már alig van, és az is inkább riasztó. Laknának egy iskolai tanteremben, ennék az iskolai menzakaját, hogy megmutathassák a saját kultúrájukat. Az elmúlt években olyan népcsoportok látogattak ide, mint az udmurtok, az ujgurok, a kalmükök, a jakutok, a busmanok vagy az oszétok, akikről az átlag magyar azt sem tudja, mi fán teremnek – most pedig a magyar joggyakorlat mindent elkövet azért, hogy az EU-s országokat kivéve ide nehogy bárki is betegye a lábát, mert félni jobb, mint megismerni.
Ha megnézzük az idei európai nemzetközi folklórfesztiválok résztvevőinek listáját, mindenhol bőven találunk harmadik világbeli fellépőket. Ott valahogy sikerül megoldani ezt a kérdést, miközben mi padlógázzal robogunk az autósztrádán, és nem vesszük észre, hogy szembemegyünk a forgalommal.
Aki ma beleolvas egy kormánypárti magyar napilapba, azt veszi észre: Magyarország legfontosabb problémája a rasszizmus elleni harc és a másság elfogadása. A szelektív vízumkiadás vajon nem rasszizmus?
