Magyarország a nemzetközi sajtó gyakorlóterepe

Lassan már megszoktuk, hogy Magyarországról írva a nemzetközi sajtó majdnem mindent megenged és megengedhet magának. Mégis, az európai parlamenti választásokat kísérő és követő tudósítások új minőséget hoztak ebben a sorozatban, különösen a Süddeutsche Zeitungban publikált írások – többek között Michael Frank vagy Jannis Brühl publicisztikái –, amelyekben már Közép-Európa destabilizálását vizionálták, és az EU vagy a szövetségi kormány beavatkozásáért könyörögtek. Ezen írások alaposságát jól érzékeltette, hogy miközben számtalan cikkben „elemezték” megalakulása óta a Magyar Gárda fejlődését, radikalizálódását, mégis csak most, három évvel a történtek után, az elsőfokú ítélet apropóján írták le néhány orgánumban Olaszliszka nevét, és tudósítottak Szögi Lajos halálának körülményeiről. A fentiek okán érdemes röviden szemügyre venni, mely okok magyarázzák, hogy a nyugati, s ezen belül is német nyelvű sajtó többnyire „hősiesen” dacol a tényekkel, ha Magyarországról ír.
Előre kell bocsátanunk, hogy hazánkat egy normális európai országnak tekintik, ennek megfelelően a szerkesztők szerint igen kevéssé érdekli az újságolvasókat, mi történik nálunk. E sorok írója akkor tapasztalta meg ezt a hozzáállást, amikor eredménytelenül megpróbált elhelyezni egy cikket a tiszai ciánszennyezésről, miközben a rendszeresen visszatérő amerikai hurrikánok nélkül nem volt híradó. Volt olyan szerkesztőség, ahol nyíltan megmondták, hogy nem vagyunk elég egzotikusak, így a tudósítójuk sokkal szívesebben utazik Közép-Amerikába, mint Magyarországra vagy Erdélybe. Dániáról is igen ritkán olvasunk a nemzetközi sajtóban. Legutóbb a karikatúravita során foglalkoztak részletesebben a skandináv országban történtekkel. Egy svájci székhelyű, sajtóelemzéssel foglalkozó cég adatai szerint az elmúlt években a német médiában Magyarországot leggyakrabban balesetekkel kapcsolatban említették.
Ezért, ha hazánk néha szóba kerül, akkor gyakran a velünk, a régióval kapcsolatban meglévő előítéletek megerősítése céljából. Ennek egyik példájával azok a tokaji borászok szolgálhatnak, akik nehezen vitatható módon a világ legjobb természetes édes borát készítik. Ők gyakran találkoztak nyugaton azzal a csodálkozással vegyes értetlenséggel, hogy tőletek nem ezt a minőséget és árat vártuk. Készítsetek továbbra is olcsó tömegtermékeket, s tanuljatok tőlünk még pár évtizedig, hangzik a gyakran ki is mondott „jó tanács”. Ez a mi majd megtanítunk benneteket mindenre – így a demokráciára is – mentalitással vegyes kioktató hangvétel érezhető abban, ahogyan a hátteret nem ismerve, leegyszerűsítően a radikálisok magyarországi térfoglalásáról írnak.
E képbe tökéletesen beleillik, amikor az általuk megkérdezett négy-öt mérvadónak tekintett értelmiségi felmondja a leckét az utolsó csatlósságról, a magyar társadalom elmaradottságáról, a terjedő többségi rasszizmusról stb. Elhallgatva a tényt, hogy a gyakran kárhoztatott sovinizmus, rasszizmus stb. éppen a mintaként emlegetett nyugat exportcikkeként érkezett térségünkbe. Az sem véletlen, hogy a cigányok többsége ma is térségünkben él és nem tőlünk nyugatabbra. Megjegyezte már valaki, milyen érdekes, hogy a térségünk államainál összehasonlíthatatlanul gazdagabb Kanada képtelen mit kezdeni az évente bebocsátást kérő néhány száz romával? Lásd legutóbb a Csehországgal szembeni vízumkötelezettség visszaállításába torkolló hajcihőt. Ám Magyarországot a romaügyben bírálók egyetlen írásában sem olvasható annak az egyszerű ténynek a felvetése, hogy miből követelik százezres tömegek gyors felemelését egy viszonylag szegény országtól. (Most tekintsünk el attól az apróságtól, hogy maga az érintett kisebbség mennyiben törekszik a számon kért integrációra.)
Legendás volt, ahogyan a jó előre elkészített prekoncepciójukba nem illeszkedő tényeket vagy nem vették figyelembe, vagy értetlenkedéssel vegyes fanyalgással írtak róluk. Ez volt tapasztalható, amikor szinte a „radikálisokkal kokettáló” eposzi jelzővel illetett Fidesz küldte 2004-ben az első roma képviselőt Brüsszelbe. A német újságírók vagy nem vettek tudomást Járóka Líviáról, és Mohácsi Viktóriának örültek feltűnően, vagy azon csodálkoztak, miként kerülhet egy ilyen művelt, szimpatikus nő ilyen rossz társaságba. Pedig nemcsak Közép-Európa keleti régióiban értek el jelentős sikereket szélsőségesnek tartott pártok, hanem a gyakran példaként elénk állított Nagy-Britanniában éppen úgy, mint Franciaországban. Jellemző módon senki sem vonja kétségbe a francia demokrácia stabilitását, annak ellenére, hogy Jean-Marie Le Pent 1984 óta folyamatosan beválasztják az Európai Parlamentbe. Sőt a Nemzeti Front vezére a 2002-es köztársaságielnök-választáson másodikként bejutott a második fordulóba. Ha valaki komolyan venné a baloldalon a szélsőségesek elleni összefogás általuk oly gyakran hangoztatott jelszavát, akkor most – miként anno fogcsikorgatva megtette a francia baloldal is – az egyedül ellensúlyt teremteni képes jobbközép erő mögé kellene felsorakozniuk!
Még a belső logika is hiányzik ezekből a gyarmatosító stílusú, demokráciaoktató fellépésekből. Ugyanis amennyiben a magyar társadalom valóban annyira elmaradott, mint ezekből az írásokból kiolvasható, akkor miért meglepő, hogy ez megmutatkozik a választók magatartásában is? S nem úgy voksolnak, ahogyan a felvilágosult népnevelőik azt helyesnek vélik. Másrészt, a kioktató hangvételű írások szerzői arra sem adnak magyarázatot, hogy ha a receptjeik annyira sikeresek és meggyőzők, akkor miért olvashatunk szinte heti rendszerességgel a bevándorlók elleni atrocitásokról, sőt gyilkos merényletekről. Mint legutóbb, amikor egy drezdai bírósági tárgyaláson az oroszországi bevándorló durva szidalmakkal illette, majd meggyilkolta az őt rágalmazásért feljelentő egyiptomi nőt. Vagy radikális szervezetek Szászország egyes régióban miként hozhatták létre az úgynevezett „nemzeti értelemben felszabadított övezeteket” – azaz a gyakorlatban bevándorlómentessé tett területeket. Az is sajátos, hogy közben az osztrák baloldali sajtó tárgyilagosan elemzi, miként halad a legjobb úton a Szabadságpárt, hogy a nagyvárosokban és különösen Bécsben igazi munkáspárttá váljon. Tárgyszerűen bemutatva, hogy milyen szerepet játszanak ebben a folyamatban a főváros munkásnegyedeiben a bennszülöttek és a nem vagy rosszul integrált bevándorlók közötti együttélési problémák. Ám ugyanezen jelenségek magyarországi megjelenésekor már szinte csak a „többségi rasszizmusban” látják a konfliktusok meghatározó okát. Miközben ugyanez a sajtó a lehető legtermészetesebb hangvételben vitatkozott arról, hogy az amerikai társadalom megérett-e már egy fekete elnökre, illetve mennyire tekinthető feketének Barack Obama.
Annak a ténynek is viszonylag egyszerű a magyarázata, hogy miért olyan szívesen „gyakorol” Magyarországon a német sajtó. Ennek meghatározó oka, hogy a második világháború rémségeire hivatkozva sem Európában, de más kontinensen sem igazán tartanak rá igényt, hogy rasszizmusügyben pont a németek oktassák ki őket. Ugyan mint mintadiákok, lelkesen adnák tovább tudásukat, de erre más országok nem tartanak igényt. S itt találnak egymásra a magyar társadalmat lenéző hazai baloldali értelmiség és politikusaik, valamint a kizárólag az ebből a körből, azaz az MSZP–SZDSZ értelmiségi holdudvarából informálódó külhoni sajtómunkások. Hiszen a külhoni sajtómunkások megkapják a számukra oly fontos figyelmet, sőt nemritkán ájult tisztelet lesz osztályrészük, amiért elismételhetik a hazájukban már rég megbukott balliberális közhelyeket. Míg ezért cserébe független megfigyelőként szállítják azokat az „érveket”, amelyekkel rúgni lehet az általuk démonizált Fideszen. A helyzet irracionalitására talán a legjobb példa Krisztina Koenen a Die Welt honlapján megjelent publicisztikája, amelyben a szerző már a bevezetőben leszögezi, hogy az „ország gazdasági helyzete jobb, mint valaha”. Ezért az aggasztó jelenségek okait szerinte máshol kell keresni. S talán nem meglepő, hogy meg is találja, méghozzá nem másban, mint a „Fidesz és a szélsőjobboldal összekacsintásában”.
Ezt a „nagyszerű” együttműködést most megtorpedózta az SZDSZ újonnan megválasztott elnökének bocsánatkérése. Aki, bár megkésve, de elismerte, hogy a magyar társadalom legfontosabb kérdéseivel szemben pártja vaknak mutatkozott. Talán nem véletlen, hogy erről a fordulatról szintén nem olvashattak az említett lapokban. Ugyanúgy nem illett a politikai prekoncepcióba, így nem beszéltek róla, mint azokban az esetekben, ahol nem az áldozat, hanem az elkövető volt roma.

A szerző történész, újságíró