Mindenféle magyarítás sikeressége a körülmények szerencsés egybejátszásán múlik. Egyébként be kell látni, esetleges az elterjedése és a megismertetése. Ki lehet írni pályázatokat, s hiába a találó szó, ha valamilyen oknál fogva a közízlés nem fogadja el. Pedig a magyarítás sokak számára természetes. Ez tiszteletre méltó. Egyik műszaki kollégám nagy örömmel írta e-mailjében, hogy megvan a pendrive magyar megfelelője! Zsebtár, hiszen a zsebünkben tároljuk az információt. A csetelés jellemzője pedig a dialógus, amelyet írott formában való megjelenése miatt valaki páriratnak nevezett el. A konferenciákon kiosztott hand out pedig kézbe adott melléklet, vázlat, egyszóval kiosztmány. Az utóbbi esetben talán a szó hangzása, az előzőekben pedig a megkésettség az oka a sikertelenségnek. Az sms esetében pedig túl hosszú a rövidüzenet-szolgáltatás, a telefonlevelezés pedig már nem fog elterjedni. És folytathatnánk a sort.
A számítástechnika egyébként nagy „vadászterülete” a magyarításnak. Az emotikon, illetve a smiley kifejezésekre a következő szavak születtek: mosolykód, vigyorkód, mosolygó, arcocska, kedvjel, ábraarc, érzkép, képecske, hangulatjel.
Mindenesetre jó lenne felszabadítani a szóalkotó kedvet az alól a félelem alól, amelyet mindenki érezhet, ha új magyar szót alkotni támad kedve: ne váljanak céltáblává, esetleg gúny vagy nevetség tárgyává a magyar szavakkal próbálkozók. Hiszen milyen ragyogó kifejezés a pókkamera, amelyet a labdarúgó-Európa-bajnokság futballmérkőzéseinek sportriportereitől hallhattunk. A stadion fölé kifeszített drótkötélen távirányítással „szaladgáló” kamera, amelynek segítségével új nézőpontból lehetett szemlélni az eseményeket. S bár ritkán használatos a flashmob (polgárpukkasztó öszszejövetel, amikor egymásnak ismeretlen emberek az interneten előre megbeszélt helyen és időben ugyanazt a furcsaságot cselekszik), mégis van rá magyar megfelelő: tömeghökkentés, mint ahogy a hacker vagy cracker is találó szót kapott: webmetsző.
Szijjártó Péter a magyar–lengyel viszonyról beszélt
