Szerelmes a gyerekmessiás

Egy hét alatt kasszasiker lett az Egyesült Államokban, és nálunk is óriási népszerűséget vár a forgalmazó a Roxfort Varázslóiskola növendékeinek legújabb kalandjaitól. Most hogy ezt a szövevényes szerelmi szálak, a komolyra forduló történet, a rendező tehetsége vagy a sztárokká növő gyerekszereplők vonzereje hozza, nehéz eldönteni, mert egyikben sincs hiány. A hatodik részben ébredező vágyaik kötelékében vergődnek a varázslótanoncok.

Több tíz millió gyerek együtt nőtt kamasszá a Harry Potter-sorozat szereplőivel. A szülők is könnyes szemmel vizsgálják évről évre, hogy milyen nagyot nőtt Harry, Ron és Hermione, siratva saját gyönyörű, aranyos, pufók arcú tízéves angyalkáikat, akikből mára nagy fülű, dörmögő hangú, szemtelen kölykök vagy felpiercingezett, haspólós, miniszoknyás plázacicák lettek. Hatalmas ötlet és zseniális üzleti fogás az, hogy a történet a gyerekből felnőtté válás időszakát követi több kötetben, körülbelül éves követésben, még ha ez az élmény csak az első kötet megjelenése idején tíz év körülieknek adatott meg.
Mára a gyerekek nagyot nőttek, Hermione (Emma Watson) hál' istennek tényleg szép lett, Harry (Daniel Radcliffe) is helyes srác, de Ron (Rupert Grint) arca még nem találta meg a felnőttkori harmóniát. De nyilván nem csak azért tódulnak a rajongók a moziba, hogy a szereplők kamasszá érését nyugtázzák. Hanem miért is? Akcióért, szerelemért, látványért, meséért, varázslatért. A mágiarészt nem tudnám elfogulatlanul elemezni, én nem rajongok a legendák és vallások zavaros elegyével megerősített mesevilágokért. Elnézést kérek ezért. Anynyit elmondhatok, hogy újabb varázslat csak kettő kerül elő, azok viszont jelentősek: az úgynevezett horcrux és a szerencseszérum. A horcruxokba a lélekről gyilkosság útján leszakított darabkákat helyezi túlélése érdekében a gonosz mágus. A szerencseszérum nem nagy dolog, de dramaturgiai szempontból kulcsszerepet kap.
Nézzük inkább a többit, először a szerelmet, abból van a legtöbb. Itt gyakorlatilag mindenki mindenkibe beleesik, és akivel csak tud, „smárol”. Az igazi szerelmek eközben a szív mélyére temetve várakoznak, hogy egy következő részben felszínre törhessenek, majd mindenki megtalálja párját, és boldogan éljen, míg meg nem hal. Ez azonban későbbi történet. A tizenhat éves közönség biztosan bolondul a „ki kibe, kibe nem, és miért nem inkább a másikba” problémafelvetésért, és örülök, ha nem a High School Musical ad választ az ilyen típusú kérdésekre.
Akció. Na, az is van, de kevesebb, mint csók (bocsánat: smár). Ez a rész voltaképp felvezetése a következő, a regény alapján fordulatosabbnak ígérkező epizód eseményeinek. És persze nyomozás, jelen esetben egy emlékdarabka után. És állandó leselkedés Draco Malfoy után, mert a kiválasztottsága tudatában hőssé érett Harry igen szeretné megtudni, mit vacakol ellensége egy ócska szekrénnyel. Ez persze megint későn derül ki, mint ahogy Draco célja is: az igazgató, Dumbledore megölése. Talán az ő vívódása és a feladat súlya alatti megroppanása a film legjelentősebb színészi alakítása (a szívdöglesztővé és profivá érett Tom Felton jóvoltából).
Látvány. A film rendezője, David Yates az előzőeknél kissé borongósabb, de koherens hangulatú vizuális világot teremtett, az egyik horcrux megszerzésén és a kviddicsmérkőzések kötelező sportakcióin kívül azonban nem említhető egyetlen ütős jelenet sem. A szerencsésebb és tehetősebb nézők ezt a hiányosságot 3D élménnyel pótolhatják – a film első 15 percében. Őrült jó. Kár, hogy meccs nem került ebbe a részbe, szédítő lehetett volna.
A mese, hát az nem meglepetés annak, aki olvasta a vászonra vitt kötetet. Aki nem, annak meg azért nem mondom el. De ha a kedves néző vagy gyermeke nem szeret olvasni, nézze meg előbb a többi részt, hogy értse a számos visszautalást, és várja nagyon a következőket! Ott felperegnek majd az események.
(Harry Potter és a félvér herceg, 154 perc, Intercom.)